Belegondoltál már abba, hogy talán nem is az a végső valóság, amit annak ismerünk? Mi van akkor, ha egy szép napon arra ébredünk, hogy leomlanak látszatvilágunk falai és kiderül, hogy eddig egy virtuális térben éltünk? A tudománytól mennyire áll távol az efféle gondolkodás? Egyáltalán, fel vagyunk mi készülve és készítve a valóságra?

Mindenekelőtt azt kellene tisztáznunk, hogy mi is a valóság. Az mind szép és jó, hogy a piramisépítő kultúrák, a vallások alapító bölcsei, az idegenek és a megvilágosodottak erre a kérdésre tudnak frappáns választ adni, de vajon mi is képesek vagyunk elfogadható ideákat kiötleni, vagy csak a szent könyvek agyonskandált rigmusaival és passzusaival hozakodunk elő a személyes megtapasztaláson alapuló tudásunk helyett?

Kb. 100 évvel ezelőtt Albert Einstein hosszú órákig tartó munka után hátra dőlt székében és teljesen magába roskadt: Atyaúristen!!!! Hogyan fogom én ezt elmagyarázni az embereknek?

A gondolatok lázasan rohangáltak a fejében, de sehogyan sem tudta megérteni, amire rájött. Olyasmire jött rá, amiről tudta, hogy igaz, de felfogni még neki is nehezére esett.

Visszaemlékezett gyermekkorára, amikor is a legnagyobb élménye az volt, amikor apja megmutatta neki, hogyan működik az iránytű.

Amikor őszintén, szívünk mélyén, fenntartás nélkül elfogadjuk a spirituális életet, megérezzük, hogy ez valódi halála lesz a tudatlanságnak, a vágyaknak, a korlátoknak. Meghal a mi korlátozott, elfojtott, beteljesületlen és homályos tudatunk. Ez a halál nem a fizikai, hanem a vitális síkon következik be, ahol mindenfajta vágy kiélése után sóvárgunk. Amikor valóban belemerülünk a spirituális életbe, átéljük ezt a különös belső halált. Ez a halál múltunk halála, annak az életformának az elmúlása, amellyel korábbi énünket alakítottuk.