Amikor őszintén, szívünk mélyén, fenntartás nélkül elfogadjuk a spirituális életet, megérezzük, hogy ez valódi halála lesz a tudatlanságnak, a vágyaknak, a korlátoknak. Meghal a mi korlátozott, elfojtott, beteljesületlen és homályos tudatunk. Ez a halál nem a fizikai, hanem a vitális síkon következik be, ahol mindenfajta vágy kiélése után sóvárgunk. Amikor valóban belemerülünk a spirituális életbe, átéljük ezt a különös belső halált. Ez a halál múltunk halála, annak az életformának az elmúlása, amellyel korábbi énünket alakítottuk.

Ezek után nem vágyakon, aggódáson, szorongáson és kételyeken keresztül, hanem a törekvésen keresztül hozzuk létre az Igazság építményét. A múlt egyféleképpen meg akarta mutatni nekünk az Igazságot, de képtelen volt erre, hiszen csak a jelenlegi énünkké váltunk általa. Azt, hogy a jelen megmutatja-e az Igazságot, nem tudhatjuk. De úgy gondoljuk, vagy a közvetlen jelenben, vagy a gyorsan ébredő jövőben – amely belenő a közvetlen mába – meglátjuk majd.

A spirituális élet egyik nagy rejtélye az, hogy minden pillanatban meghalunk, és újjászületünk. Minden pillanatban látjuk, hogy egy új tudatállapot, egy új gondolat, új remény, új fény hajnalodik bennünk. Amikor valami új születik bennünk, láthatjuk a régi átváltozását valami magasabbá, mélyebbé és sokkal alaposabbá. Így a magasabb spirituális életben minden pillanatban átéljük korlátaink elvesztését, behatárolt tudatunk úgynevezett halálát és újjászületését egy újabb, fényesebb tudatállapotban.