Belegondoltál már abba, hogy talán nem is az a végső valóság, amit annak ismerünk? Mi van akkor, ha egy szép napon arra ébredünk, hogy leomlanak látszatvilágunk falai és kiderül, hogy eddig egy virtuális térben éltünk? A tudománytól mennyire áll távol az efféle gondolkodás? Egyáltalán, fel vagyunk mi készülve és készítve a valóságra?

Mindenekelőtt azt kellene tisztáznunk, hogy mi is a valóság. Az mind szép és jó, hogy a piramisépítő kultúrák, a vallások alapító bölcsei, az idegenek és a megvilágosodottak erre a kérdésre tudnak frappáns választ adni, de vajon mi is képesek vagyunk elfogadható ideákat kiötleni, vagy csak a szent könyvek agyonskandált rigmusaival és passzusaival hozakodunk elő a személyes megtapasztaláson alapuló tudásunk helyett? Attól tartok, alulmaradunk a kérdéssel szemben, hacsak nem kezdünk el gondolkodni.

Tehát a valóság nagyjából az ember pillanatnyi látszatinformáltságának az összessége. Szóval, nem túl sok és meglehetősen provizórikus (átmeneti). Mi van akkor, ha a világ olyan láthatatlan hullámmintázatokat hoz létre, amiket ha a tudatunk nem is, ámde a bennünk található magasabb rendű összetevők érzékelnek, s amikre folyamatosan reagálnak is. Akkor a világ oly módon lehetne irányított a téren és az időntúli valóságszintekről, hogy nekünk erről tudomásunk sem lenne. A kulcsfogalom: a finomság. A magasabb rezgés finomságot takar, míg az anyag durvasággal párosul. A valóság minden bizonnyal sokkal strukturáltabb és komplexebb, mint ahogyan hittük, de semmiképpen sem mechanisztikus.

A virtuális világ abban különbözik egy film által teremtett élettértől, hogy a benne élők nem tudják megkülönböztetni a létfokozatokat, lévén benne tartózkodnak, s most jön a lényeg: még nem ismerik a rajta kívül álló, idegen dolgokat. Vagyis nincs viszonyítási alapjuk. Nem így azoknak, akik legalább a gondolat szintjén képesek elrugaszkodni a 3D-től. Egy istenség, egy földönkívüli, egy testéből kilépő beavatott ugyan mi másban különbözik az átlagembertől, mint abban, hogy tudja, ez a világ csak egy illúzió, a világunk szerkezete messze meghaladja az ember felfogóképességét, s belső összefüggéseit mi még szinte semennyire sem látjuk.

Ez azonban nem csak azt eredményezi, hogy mi fordítva ülünk azon a bizonyos lovon: valóságnak hisszük az illúziót és csalásnak a felébredést, hanem azt is, hogy szeretünk butítva élni és a magunk által fontosnak, érvényesnek és jogosnak kikiáltott eszmékkel önmagunkat körbevenni. Mi ez, ha nem egy filozófiai virtuális tér? Egy beszűkült virtuális tér?

A gond az, hogy a filozófia az élet magyarázata, így voltaképpen a világképünk a saját szegénységi bizonyítványunk, merthogy mi húzzuk meg a határainkat valahol és mi ragaszkodunk hozzájuk foggal-körömmel. Minden parakutató arra vágyik, hogy ufókat lásson meg idegeneket, mert akkor – feltételezése szerint – tudna hinni. Ugyanakkor nem akarjuk észrevenni, hogy a mi virtuális valóságunk mennyire törékeny és ingatag alapokon nyugszik.

Ezzel szemben élvonalbeli tudósaink olyan információkkal és elméletekkel rukkolnak el, mint például, hogy a valóság elménk terméke. A kvantumfizika felfedezte, hogy a mérés eredménye nem független a megfigyelőtől. Akkor a valóságérzékelésünk miért lenne az? A pszichológia bebizonyította, hogy az elme képes befolyásolni a fizikumunkat. Egy negatív, de annál szemléletesebb példa, hogy a betegségeink kb. 80%-a pszichés eredetű.

Természetesen az értelem szintén képes befolyásolni a fizikai valóságunkat. A hirtelen, véletlenszerű és megjósolhatatlan folyamatok de facto következményei a kvantummechanikának. Ezzel a bizonytalansági faktort akkorára növeljük az emberi megismerés és az élet irányítása tekintetében, hogy nagyobb már nem is lehetne. Miért? Úgy sejtem azért, mert így könnyen, de legalábbis gyorsan átalakítható minden az emberi életben. Ez egyben egy hatalmas esély is. Az anyag átalakítható, tudniillik, energiává. A tudat hangolható, vagyis kiterjeszthető a megismerési köre. Az egyes természettudományos stúdiumok törvényei átírhatóak.

Hogy néz az ki, hogy megtanuljuk, hogy az energia átalakul a Mindenségben, mi pedig nem vagyunk hajlandók átváltozni? Pont az az életünk szépsége, hogy meg tudunk újulni. Természetesen vannak függőségeink, de ezek energiaszintenként változhatnak. A különböző energiaszintek más és más világokat takarhatnak. A fény egyszerre elektromágneses hullám és kvantum (a fény kvantuma a foton), tehát duális természetű, ám van a fénytől gyorsabb részecske is, a tachion. Sőt, a misztika és a tudomány egybecseng, amikor mindkettő megállapítja, hogy a fény mozgatja az anyagot. A fénynek élete van!

Amúgy a fizika ismeri a virtuális részecskék fogalmát is, melyek onnan kapták a nevüket, hogy nem lehet őket műszerekkel megmérni, csupán a hatásaikat észleljük. Egyik lényeges tulajdonságuk, hogy óriási energiát tudnak közvetíteni, miközben nincs saját tömegük.

Még érdekesebb, hogy a fizika mai egyesített modellje szerint minden erő valaha egyetlen közös forrásból jött elő, tulajdonképpen annak megnyilvánulása. Sajnálatosan ezt azért nem sikerül azonban bebizonyítani – megmérni –, mert a gyorsító berendezésnek kb. akkorának kellene lennie, mint a Naprendszerünk.

A fenti példákkal csupán azt szerettem volna illusztrálni, hogy minden mai tudásunk viszonylagos és nem feltétlenül a végső valóságról szól. Kérdésem mindezek tükrében már csak az volna, hogy ha mi nem restelljük, hogy folyamatosan beavatkozunk egymás valóságába, akkor milyen alapon várjuk el, hogy más lények ne avatkozzanak a miénkbe? Ha pedig a be nem avatkozást tartjuk etikus magatartásnak, akkor vajon mi miért nem vagyunk etikusnak? No de pláne, mi van akkor, ha földönkívüliek magasabb szintű valósága az igazi (értsd: közelebb áll a végső valósághoz) és a mi nézetrendszereink primitívek?

Ne feledjük, hogy a virtuális valóságunkból bármikor felrázhat az élet!

Boldog napot!