,,Semmit ne erőltessünk.

A lényeg, hogy minden megy magától és minden idővel bekövetkezik.

Ha nem az életünkbe való és mi mégis megtartjuk, akkor is ki fog esni egyszer, csak később.

Ha oda való és elküldtük, úgyis visszatér.

Szóval nincs olyan, hogy jó vagy rossz döntés.

Ami az életünkbe való, az ott lesz, ami nem, az egyszer eltűnik."

(OSHO ZEN BUSHIDO TOSA)

Jelentkezzen, aki ura önmagának!

Ura vagy-e önmagadnak? Tudod-e mit tesz épp most a májad? Tudod-e, hogy a kezeden lévő tegnap szerzett kis seben belül milyen folyamatok zajlanak, mik dolgoznak? Tudsz-e rajta változtatni, gyorsítani, lassítani, másfelé terelni? A szükség nagy úr! Meddig tudod visszatartani? Tudatosan emésztesz-e? Tudatosan jönnek-e elő emlékeid, vagy csak berobbannak, mint a jól megrakott kandalló amikor levegőt kap? Tudatosan veszed-e a levegőt, vagy csak a tested végrehajtja a Túlélőprogram arra a másodpercre szóló feladatát? Aztán. Ha felkalandozunk az érzelmek világába, ott is találni kakit jócskán. Például amikor hónapokig dolgozol egy munkán, elkészülsz, már szépen össze is csomagoltad, masnit is tettél rá, majd a leadás előtti napon érkezik 68 módosító kérelem, na ekkor kibírod-e anyázás nélkül? Vagy amikor álmosan és némileg stresszesen, az aznapi előrelátható munkafeladatok és a várható viták ígéretében sütkérezve álldogálsz a villamoson, majd váratlanul durván beléd könyökölnek hátulról - megállod-e felhördülés nélkül? Vagy amikor 28 x szóltál a gyerekre, hogy fejezze be a hisztit, majd Ő, a kis tudatlanka - megkoronázva azt az idétlen napot - közli veled, hogy "barom..." - megáll-e a kezed a levegőben? Képes vagy-e uralni önmagadat? Önuralom van-é? Visszatérve az alsó csakrákra: ura vagy-e a testednek? Kibírod-e az éhezést? Meddig? Meddig tudod visszatartani tudatosan a légzést? Figyeled-e az odabentről érkező segélykérő jeleket? Figyeled-e az információkat? Hol tartassz a tudatosodási szinten? Ura vagy-e már az elmédnek, érzelmeidnek, testednek, vagy csak ösztönből lébecolsz? Ellen tudsz-e állni egy ínycsiklandozó illatnak?

Ha igen, olvasd tovább...

Nemrég elfogyott a pénzem, meg a Bözsi utalvány is, otthon se főztek előtte való nap, így ebéd nélkül maradtam aznap. Tudom, hogy sokaknak ez mindennapi rutin, de annak, aki rendszeresen hozzá van szokva, hogy délben koppan a kanál, annak bizony néhány óra késés maga a kínok netovábbja. Amikor a gyomorsavad pezsgőtablettát megszégyenítő pezsgéssel, és az ezzel járó szadista csavarásokkal adja tudatodra, hogy "bazzeg, három óránként enned kéne, mi a szart csinálsz te ott fent, idióta??" Az első néhány óra nagyon kemény. A marás fokozódik, a kezek a fiókokban/táskákban kutatnak, az agy elkezd pánikról szóló híreket küldeni az Utasnak. Aztán idővel valahogy lenyugodnak a dolgok. Taktikát váltanak odalenn. Előkerülnek a vészhelyzeti forgatókönyvek, sosem használt, poros raktárajtók nyílnak, sosem próbált - de mégis létező és beépített - protokollok indulnak útjukra, parancsok száguldoznak, csatornák aktivizálódnak, tartalék erőforrásokat mozgósítanak az arra feljogosított SZERvek. Egy csipetnyi zsírpaca innen, némi cukor onnan, s kevéske só amonnan, és már nincs is akkora gond, mehet fel az agyba a nyugtató üzenet: "Főnök, nyugalom odafenn, nincs nagy ok pánikra, az elsődleges problémát sikeresen elhárítottuk". "Ez igen!" - válaszol az agy. "Ezzel a csapattal már lehet dolgozni! Na akkor szóljunk az Utasnak is, hogy nincs nagy gond, túléltük." Az Utas eközben békésen szemléli a világot, igazából mit sem sejtve a felügyeleti és végrehajtó szervek között cikázó információáradatra. Ma kimaradt egy ebéd. Nosza! Még jobb is lett a kedvem, nem ülte meg semmi a gyomrom, mintha szabadabban is lélegeznék!

De mi történik ha kimarad a vacsora is aznap? A pánikhullám egy idő után újra indul, és bizony időnként még fokozottabban, mint ebédidőben. De valahogyan a lecsitulás is hamarabb érkezik. Hamarabb mozgósítják a protokollt, már rutinosan működik a dolog, odalenn új jelszót harsognak körbe a kis szakácsok: "abból főzünk, amink van, gyerekek!". Lefekszel. Szinte boldog vagy. A tested ugyan felhasznált némi tartalékot, amit jó gazda módjára elraktározott nehéz időkre, de ez nem okoz gondot, ettől valahogy még könnyedebb is vagy. Jó érzéssel tölt el a tudat (!), hogy no lám, mégsem haltunk bele egy kis koplalásba. Reggel aztán egy eddig ismeretlen érzés kezd felbukkanni a felszínre. Olyan "ezt is meg lehet szokni" típusú... Nem folytatom, mert innentől két út van, és az egyiket nem szívesen járnám be, a másikra meg talán nem vagyok még felkészülve.

De milyen érdekes már az, hogy az ember testének - ha jól be van állítva (kalibrálva), márpedig alap kiinduláskor jól van! - igazából vajmi kevés szüksége van az értelmező, kutató, parancsoló, és egyéb gondolatokra, tudatos mittu domain utasításokra, mert ezek nélkül is működik. Minden szerv tudja a dolgát, rendszer a rendszerben működik. No de meddig? És milyen minőségben? És hogyan tudnánk ezt a dolgot valahogy jobban irányítani? Kell-e egyáltalán jobban irányítsuk? Meg tudod-e parancsolni a farkadnak, hogy ne álljon fel, amikor neki hatnékja van? Ki tudod-e kapcsolni a tévét, amikor kezdődik a forma-1? Ellen tudsz-e állni a konyhából érkező illatoknak, amikor már javában sül a hagyma? Azt mondja egy 17 éves ismerős lány (ha ezt olvasod, akkor puszi, bár nem figyeltél a karikára! :) hogy neki sokszor szinte jólesik éhesen lefeküdni. Ez nem valami modern perverzió, vagy a tiniknél előforduló kóros fogyni-vágyás (bulémia), hanem tudatos vállalása a nem evésnek. Nem lemondás, hanem döntés. Nem kényszer, hanem tapasztalás. Nem betegség, hanem a fejlődés egy lépcsője. Elengedem, nem nagyon, csak egy kicsit elengedem földi vágyaimat, melyek jó nagy része - ha bevalljuk, ha nem - visszahúzó erejűek. Amikor tele a has, és emésztessz, szinte fátyolos a tekintet, nem esik jól gondolkodni, inkább csak a másik nagy játékos, az ágy felé kacsingatsz. Nos, kedves kollégák ez bizony még az állati szint. A négyfunkciós paraszt: eszik-alszik-baszik-szarik. Szerintem nem árt elkezdeni gyakorolni ezeket egy kicsit háttérbe szorítani. Nem durván, nem azonnal, és nem mindet. És csak akkor, ha jól esik. Ne akarjál vegetáriánus lenni, ha még minden porcikád kívánja a húst, egyed ha jólesik (bár legyél tiszába vele, hogy egy másik lény halott izomzatát eszed)! Ne akarjál cölibátust, ha még felborzol a punci illat, kúrjál amennyiszer jólesik (de legyél tudatában, hogy ezzel jutottál-e előrébb?). Semmit ne erőltessünk, annak nincs értelme, az a középkori önkorbácsolás szintje. Ne legyünk egycsapásra levegőevők, viszont ha ráérzünk az "ízére" az már jó jel. Az már mutat valahová, például megmutatja, hogy lám-lám mégsem muszály megenned még egy sütit, mégsem kell megvenned azt a csizmát, nem kell új mobil, mégsem kell megbámulni annak a tip-top-nak a dudáit, s mégsem kell a másik lényt a háta mögött lehordani minden szarral. Mert tudod, ha a majom agyad ezen dolgaira tudatosan figyelsz, és vagy elég nemes - azaz képes vagy nemet mondani - na valahol ott kezdődik embernek lenni. 

Egy barátom szavaival zárom e sorokat:

"...a legnehezebb számotokra ennek a fizikai világnak az elengedése. Kinek a söröcske-borocska, kinek a sportklub és mindaz, ami ezzel jár, kinek a testiség, a szex, az erotika, kinek a kaja, kinek a nagy földi szépségek: táj, utazások stb. Van, akinek a technikai kütyük - szóval ez mindenkinél láthatóan olyan gond, ami már őt zavarja, de mégsem megy az elengedés és tudat alatt mintha engem kérne meg mind, hogy segítsek már ebben. És én csak annyit tudok mondani erre: nézd más szemmel, lásd meg benne a kakit, és nem fog kelleni, hogy ilyen csúnyán fejezzem ki magam. A húsban egy döglött állat harántcsíkolt véres gyorsan rohadó izmát, a sportklubban azt a sok mocskos bundát, elherdált pénzt, proli szurkolókat, balhékat stb., a csinos nőciben a pirosruhás egybites hústömeg számítógépgrafikát, a szép tájban azt, hogy amúgy annyira nem is olyan szép. Stb. Ez az egész közeg egyáltalán nem olyan nagy kaland, hogy így kelljen ragaszkodni hozzá, és ezt csak egy pillanat meglátni."

az írás mazsola meseszobájából származik