Publicisztika :: 2012-10-13. 18:04

A kilátástalanság gyötrelmes évei - Magyarország a lepusztulás útján

Bizonyára nagyon sokan teszik fel a kérdést maguknak és másoknak is mostanában: hol tart ma ez az ország? Várható-e, hogy valami kedvező történik és talán elmozdulunk erről a holtpontról, esetleg javulhat valamit ennek az agyongyötört nemzetnek a sorsa a közeljövőben? Látszik-e valahol egy halvány reménysugár, egy cseppnyi lehetőség?

Sajnos azt kell válaszolni erre a nagyon is jogos, és sürgetően aktuális kérdésre, hogy túltekintve a politikai propaganda kötelező optimizmusán, túl az éppen hatalmon lévők önfényezésén, szinte semmilyen komoly tényező sem utal az általános gazdasági- politikai- morális helyzet kedvező változására. Amerre csak tekintünk, mindenhol a visszalépés, leépülés és leépítés, megszűnés, felszámolás és a megszorítások baljós jelei köszönnek vissza ránk. Sajnos igaz a régi kínai bölcselet, amely arról szól, hogy a lefelé tartó utat is meg kell járni, annak sem lehet kihagyni egyetlen apró darabját sem, ugyanúgy, ahogy az ellenkező irányba vezetőnél sem.

Csak néhány szóban tekintsük át azokat a külső és belső tényezőket, amelyek ezt a szomorú társadalmi kényszerpályát kialakították és fenntartják. Legfőbb okként – mint az utóbbi pár száz évben mindig – a nemzeti függetlenség hiányát, gyarmati sorsunkat lehet megjelölni, hiszen a többi dolog okozatként nagyrészt ebből következik.

- Az eladósodottság szintje és mélysége olyan mértékű, hogy azt semmiféle józan közgazdasági mérlegelés sem tarthatja kezelhetőnek hosszabb távon, de még középtávon sem. Az adósság többrétegű, hiszen az állami eladósodottság mértékének megfelelő a magán és a vállalati szféra hitelsújtottságának nagyságrendje is. Az állami adósságok nagy része felesleges hitelek ránk kényszerítéséből, és a 90-es évek bankkonszolidációjának grandiózus összegeiből adódik. A magánszférában listavezető devizahiteleket pedig gondolom, mindenki jól ismeri. Itt a külföldi tulajdonú bankok olyan euróról forintra konvertált összegeket helyeztek ki hamis marketingen alapuló extraprofittal, melyek mögött nem áll semmiféle Unión kívüli deviza. Ez egy átlagpolgár szintjén elkövetve, köztörvényes bűncselekménynek minősülne, esetükben persze (egyelőre) még nem. (De reméljük, el fog jönni az az idő, amikor nekik is felelni kell ezért.)

Az éves állami adósságszolgálat szintje elérte a GDP 25, a nemzeti jövedelem (GNP) 40%-át, és folyamatosan növekszik. Ha valaki józanul végiggondolja ezeket az adatokat, és összeveti a lehetőségekkel, akkor nyilvánvaló, hogy csakis az ország bedőlésének időpontja lehet kérdéses, a ténye nem.

A múltkoriban Demján Sándor multimilliárdosunk azt találta állítani, hogy az adósságot ki kell növekedni, növekedési pályára állítva a gazdaságot, az országnak van esélye törleszteni adósságát, és túllépni ezen a fojtogató problémán. Úgy tűnik, hogy ez a „jeles gazdasági szakember” nemigen tud számolni, és egyáltalán nincs tisztában a valós helyzettel. Egy olyan országban, ahol az új érték majd fele adósságra megy el, ahol a saját piacunkat multik uralják, ahol semmiféle monetáris eszközünk nincs, ahol ténylegesen a társadalom egyharmadának nincs munkája, nos ott ugyan milyen módon lehetne kétszámjegyű növekedési ütemet produkálni? (Tisztelt Demján Úr, Ön hiányzott az iskolából, amikor a gazdasági növekedés tényezőit oktatták!)

Szinte hallom a csodatevő választ, a kitűnő magyar „emberi tényező” maximális kiteljesítésével. Hát persze. A kétségkívül igen jó adottságokkal rendelkező, de letaposott, elárult, nagyrészt agymosott, Tesco-pénztárossá, vagy tőke nélküli kényszervállalkozóvá züllesztett, egészségügyi-szociális helyzetében megrendített magyar munkaerőtől sajnos nem lehet ezt a csodát elvárni. Ekkora csodák nincsenek.

- A pénzügyi rendszer idegen kezekben van. A „híres” jegybanki függetlenség ordító hazugsága. Amelyik ország jegybankja független a nemzettől, az az ország gyarmati sorban van. A Magyar Nemzeti Bank se magyar, se nemzeti, de kellő elemzéssel ki lehet mutatni, hogy még csak bank sem. Egy kihelyezett gyarmatügyi hivatal. Az, hogy egy kormányzat kiegyensúlyozott működésének alapja a monetáris (pénzügyi) és fiskális (költségvetési) eszközök birtoklása és együttes használata, nos ez egy közgazdasági alapvetés. Ha hiányzik a monetáris eszközrendszer, és a fiskális lehetőségekbe is állandóan kívülről belenyúlnak, akkor az csakis káoszhoz vezethet. Erről kár is többet beszélni.

- A magyar belső piac idegen kezekben van, multinacionális cégek uralják. A magyar cégeknek a rendszerváltás időszakának fejletlen, szocialista káoszából kellett volna tőke, technológia és know-how nélkül a multinacionális cégek egyenrangú versenytársaivá kinőni magukat. Ez a hivatalos liberális vélemény. (Fuss, láb nélküli nyomorék, hagyd le Usain Boltot, hiszen a lehetőség adva van!)

Addig, amíg a magyar cégeknek nem biztosítják a magyar piacról származó folyamatos árbevételt, addig esély sincs arra, hogy magukra találjanak, esetleg nagymértékű exportra legyenek képesek. Olyasmikre mint egykori világnagyság cégeink, az Egyesült Izzó, a Ganz, a Taurus, a Weisz Manfréd, a porcelángyárak stb. Ma egyetlen olyan cégünk sincs, ami a világ élvonalába tartozna, legfeljebb regionális szintű cégeink vannak, de hogy mennyire magyar a MOL, a Pick, a Richter, vagy az OTP azt ítélje meg mindenki maga.

A közép és kisvállalati szektor helyzete egyenesen reménytelen. A „piaci résekből” megélni nem lehet, folyamatos bevétel híján pedig a kapott támogatásokat felélik, és óriási tömegben mennek tönkre. A céges felszámolások soha nem látott méreteket öltöttek.

Addig, amíg az Európai Unió tagjai vagyunk, remény sincs ennek megváltoztatására.

Ehhez kemény patrióta, magyar érdekvédelmi intézkedések lennének szükségesek. Olyanok, amelyek idegenek az Unió „rabló, internacionalista szellemiségétől”, liberális értékrendjétől. Addig kétségeink se legyenek: ilyen körülmények között semmiféle „magyar ipar” és „magyar mezőgazdaság” nem jöhet létre.

- Az emberi tényező. A külső függőség egy teljes kontraszelekciós rendszert tart működésben. A legmegfelelőbb embertípus a vazallus sajátosságokkal rendelkező, aki érti az „idők szavát” (kifelé alázatos, befelé gyalázatos). Olyan, amelyik gátlás nélkül kiszolgálja az elnyomó birodalmat, akár saját nemzettársai letaposása árán is. Nem igaz, hogy nálunk több ilyen lenne, mint máshol, de sajnos azért akad bőven.

A szatelit országokban a köznapi embereket valósággal kirostálja a liberális „demokratikus” rendszer. Azok, akik nem tudnak közvetlen hasznot termelni a birodalom számára, azok pillanatok alatt a társadalmi perifériára szorulnak. Lehetnek akármilyen tehetségesek és hasznosak is a nemzet számára, ha teljesítményük nem adható el közvetlenül a multik uralta „világpiacon”, akkor halálra vannak ítélve. Lassan tönkremennek, kihalnak, elvándorolnak.

Egyáltalán nem összeesküvési vízió egy 5 milliós Magyarország, amennyiben a rendszer még több évtizedet kapna a történelemtől. (Reméljük, már a töredéke sincs hátra neki.)

Mindig talány egy ilyen elnyomó rendszerben a kisemberek reakciója, tűrőképessége. Hol van az a pont, amikor a rendszer propagandája már nem tudja ellensúlyozni a rideg valóságot?

Hol van az a szociális és morális színt, ahol a köznép falhoz veti a hátát, és a veszéllyel nem törődve, dacol a hatalommal? A történelmi tapasztalatokból ítélve a magyar tűrési küszöb elég magas, de utána a detonáció is kontinens méretű szokott lenni.

A közeljövő sorskérdése, hogy azon emberek, akik már megértek három MSZP és két Fidesz-kormányzati ciklust, és a sorsuk meredeken ívelt lefelé (márpedig ebből az „embertípusból” több, mint hatmillió van az országban), vajon újra ebből a már többszörösen leszerepelt kettősből fognak választani? Hatodszor is hisznek a régi hazugsággépezeteknek?

De ha valakinek ezek az érvek nem meggyőzőek, ha valakinek érzelmi indokok, motivációk is szükségesek ahhoz, hogy elfogadja, helyére tegye magában a valóságot, nos azt ma már sajnos számos riasztó társadalmi jelenséggel lehet sokkolni. Ha hajlandó odafigyelni rá. Mert sokan még mindig nem akarják látni ezeket a dolgokat, menekülnek előle, esetleg letagadják. A tömeges nyomor, a kilátástalanság, a bűnözés és a kivándorlás egyre inkább kiteljesedő drámájáról van szó.

Pályi György – Nyomor Magyarország 2012

A mélyszegénység, az éhezés, az ellátatlanság méretei már messze-messze túlmutatnak, a közben nagyvárosnyi tömeggé duzzadt hajléktalanok problémáján.

A mélyrepülés legmegrázóbb következményei, a társadalom szociális szegmenseiben jelentkeznek. A 90-es évek közepén még csak marginális jelenségként létező nyomor mára már - a társadalmat kijózanítóan megrázó - tömegjelenséggé, egy elszabadultan burjánzó ezerfejű gyilkos hidrává kezd változni. A 2000-es évek közepétől az elnyomorodás nagyon felgyorsult, napjainkra évente rendszeresen 200-230 ezerrel növekszik a középrétegekből a szegények közé zuhanók tömege. Mára már 4 millió 200 ezer körül van azok száma, akik a létminimumnak tekintett 62 ezer forint alatti jövedelemből élnek, és azok száma, akik e szint közelében vannak - de még jóval a 100 ezres határ alatt - már meghaladja a hatmilliót.

Ezen jövedelmek reálértéke alulmúlja a Kádár- és a Horthy-időszak hasonló adatait is, gyakorlatilag a vegetálásra sem elégséges. Az a társadalmi rendszer, amely a 21. században a technológiai és információs forradalom mai szintjén ilyen teljesítményt tud csak felmutatni, az önként elkotródhatna az útból, már csak szégyenében is. (Persze a felelősségérzettel kombinált szégyenérzet sosem volt a liberáltak erőssége.)

Ha az SZDSZ és holdudvara (ide sorolandó a teljes baloldal) esetleg nem értené, hogy milyen fényes, demokratikus világot is sikerült létrehozni ebben az országban, akkor most csak felsorolásszerűen említsük meg a legszebb liberális vívmányaikat:

-Sikerült visszaküzdeni a reálbérek szintjét a 70-es évek színvonalára (már akinek van munkája)
-1,3 millió honfitársunk már szabályosan éhezik, sokan állati táplálékokat fogyasztva próbálnak túlélni
-Minden télen emberek fagynak meg tüzelő, vagy gondoskodás híján
-Az iskolába járó gyerekek tömegei alultápláltak, az oda nem járók pedig sokszor éheznek
-A népesség száma az 1960-as értékkel egyezik meg. (A bevándoroltakat leszámítva az 1951-essel.)
-220-240 ezer ingatlant árvereztethetnének el bármikor, ha akarnának
-170 ezer háztartásban van kikapcsolva az elektromos áram.
-A létbizonytalanság össztársadalmi életérzéssé vált, az erkölcsök és a morál a tengerfenék mélységeibe süllyedtek.
-Az ország gyakorlatilag alárendelt rabszolgamunkát végez a nyugatnak, a kreativitást igénylő munkahelyek száma minimális, a magyar hozzáadott érték rendkívül alacsony
-Kriminalisztikai statisztikáink ezeréves csúcsot döntöttek, soha ennyi bűnözés, erőszak és szenny nem volt még a Kárpát-medencében

„Eljött hozzánk a szép új világ, és a nyugatias modernitás. A demokratikus pluralizmus és az esélyegyenlőségen alapuló szabad piacgazdaság fényes napja ragyog le ránk! És akinek nem ez lenne a véleménye, az bizonyosan a gyűlölet hangján beszél, és ki kell rekeszteni a normális társadalomból” – mondhatná legnagyobb bohócdemokratánk.

Ferge Zsuzsa, liberális álszociológus szerint: „tények alapján állítom, hogy a mélyszegénység és nyomor ma nagyobb Magyarországon, mint amit az ország forrásai indokolnának, a munkaerőpiac és az iskolarendszer torzulásai pedig a hozzánk hasonló fejlettségű és sorsú országoknál súlyosabbak”. Természetesen az ő olvasatában a problémák igazi forrásai a szegregáció, a piacközpontúság hiánya, a kormányzati korrupció és az integráló iskola hiánya. Az ő látásmódjába nem férnek bele olyan dolgok, mint az ország kifosztása, az oktatási, egészségügyi és szociális rendszerek IMF általi szándékos leépítése, és egyáltalán az egész pusztító liberális pestisjárvány a maga erkölcsével és moráljával. Az ünnepelt liberális „tudós” így fejezi be gondolatait: „fennáll a veszély, hogy alternatívák hiányában a globális gazdaság olyan lefelé menő spirálba kerül, amelynek motorja a protekcionizmus, a nacionalizmus és a populizmus”

Eltekintve a mondat zavaros képi világától és riasztó magyartalanságától, mi nagyon várjuk, hogy megvalósuljanak az ő rémálmai. A globális gazdaság „lefelé menő spirálja” ugyanis a nemzetgazdaság felemelkedését jelentené, a normális nemzeti önérzet és a hagyományos erkölcsi és morális értékrend visszatérésével. Ez nem jelenthetne mást, mint a normális emberek társadalmi szintű diadalát az aberráltak felett. De egyelőre ez sajnos még csak egy szép álom.

Egy másik társadalomtudósnak, a szocialisták által kiutált, baloldali gondolkodású Gazsó Ferencnek - hamis végkövetkeztetése ellenére - van egy-két jó meglátása.

Gazsó Ferenc szerint: „hazánk azért nem léphetett a zsákutcás szocializmusból modernizációs pályára, mert a dominánssá vált multinacionális gazdaság nem vesz részt az ország fejlesztésében. Abban érdekelt, hogy az olcsó munkaerő, a kedvezmények, az adórendszer és a közbeszerzések révén több szivattyúval a megtermelt értéket kivonja az országból. A neoliberális dogma megbukott, további erőltetése a türelmét vesztett társadalom szélsőséges radikalizálódásához vezet”.

Egy volt szocialistához képest figyelemre méltóan jó gondolatok! Mindezt azzal zárja, hogy új megegyezést kell kötni a multinacionális tőkével. Ez viszont hatalmas tévedés. Nem érti meg, hogy a finánctőkével nem lehet ilyen megegyezést kötni, nincs alku. A lényegét vesztené el ezáltal, és elpusztulna, hiszen a mi vérünkből táplálkozik. Próbáljuk Luciferrel megbeszélni azt, hogy ezentúl csak csupa jót cselekedjen. A Szovjetunió is azonnal elpusztult, megszűnt, amint kompromisszumokat kezdett kötni a világgal, és önvizsgálatot végzett magában.

A bankárhatalom nem fogja megtenni ezt a szívességet senkinek sem.

De térjünk vissza a magyarországi nyomor és kilátástalanság természetrajzához.

Van, aki még csak most indult az életnek, de már kijut neki a realitásaiból. Van aki már ismeri a valóságot, és legszívesebben már nem ezen a világon botorkálna.

A megélhetési nehézségek, a legmagasabb jövedelmű rétegektől eltekintve, szinte mindenki számára kézzelfoghatóak. A közüzemi és egyéb rezsiköltségek – amiknek a kiegyenlítése még a Kádár-korszakban sem jelentett gondot – manapság hatalmas problémát jelentenek az alacsony jövedelmektől fulladozók számára. A családok 17%-a egyáltalán nem, további 30% pedig rendszertelenül fizeti ezeket. A devizahitelek alatt továbbra is nyögő 600 ezer család is csaknem 2 millió elkeseredett embert jelent. A kilakoltatás, az otthontalanná válás réme minden eladósodott számára reális lehetőségként jelentkezett.

Az egész társadalmi elnyomorodás egyik fő okozója és kísérőjelensége is, a minden kormány által meghirdetett munkahelyteremtés teljes kudarca. Egyik kormány sem értette meg, vagy nem akarta elfogadni, hogy egy helyet nem foglalhat el két piaci szereplő. Amíg a magyar piacon a multinacionális cégek profitérdeke határozza meg a gazdasági tevékenységek fő profilját és irányát, addig senkit sem érdekel a magyar munkaerő foglalkoztatottsági szintje.

A multiknak, pénzügyi méreteikhez képest valójában nagyon alacsony a munkaerő-kereslete, soha nem érte el a hazai munkaerőpiac húsz százalékát sem. Teljesítményeik jó része nem is itt képződik, viszont itt értékesítik. Nem nehéz elképzelni, hogy például a kompetitív termékek importja hány magyar munkahelyet lehetetlenít el a magyar termelő szférában.

Akármennyire is renitens kijelentések ezek (a multik számára), de rájuk fokozottan igaz az, hogy az általuk alkalmazott munkaerő öt-hatszorosát szüntetik meg a gazdaság más szereplőinél, így az általános foglalkoztatottságra rendkívül destruktív hatással vannak.

Az a másfél millió munkahely, ami a rendszerváltás után elveszett, és amelyet azóta is megszállottan keresgél minden kormányunk, nos az azonnal meglesz, amikor a multik elmennek innen (vagy elkergetik őket). Amint egy sor dolgot újra nekünk kell megtermelnünk, amit eddig a magyar érdekkel ellentétesen behoztak az országba, akkor azonnal látni fogjuk, hogy milyen nagy munkaerőre van szüksége egy sokoldalú gazdaságnak. Az elnyomorodás folyamata során észre se vettük, hogy milyen természetellenes, beteg szerkezete lett az úgynevezett „magyar gazdaságnak”. Addig viszont bármiféle munkaerőpiaci felfutásról, foglalkoztatási boomról beszélni egy nevetséges és komolytalan ígérgetés. Az álláshelyek millióiról álmodozó, kissé ütődött gazdasági miniszterünknek el kellene venni az útlevelét, mert egyre több országban mosolyogják meg a fantazmagóriáit, és találgatják a diagnózisát.

Az, hogy a multik profitérdeke és a magyar közérdek rendszeresen egybeeső dolgok, nos az a neoliberálisok legnagyobb hazugságai közé tartozik. (Lásd: Bauer Tamás.) Az igazság ennek pont a fordítottja: a magyar és a nemzetközi érdekek az esetek túlnyomó részében szembe mennek egymással, és ilyenkor a magyar érdeket félresöprik. Ha netán a nyilvánosság segítségével nagy néha sikerül valami áldemokratikus párbeszédet kezdeményezni, akkor a „tudatlan, földhözragadt” magyar álláspontot hamar „eligazítják”. Ha ez sem segít, akkor jön a fasisztázás, a szegregáció, a kirekesztés és a szokásos ballib idiotizmus teljes kelléktára.

Új fejlemény és egyben döbbenetes jelenség mostanában a multinacionális cégek egyre nagyobb mértékű kivonulása. Ez önmagában lehetne örvendetes tény is, de így, a lepusztított, felperzselt földet hagyva maguk után sajnos szintén csak a rövid távú nyomort növeli.

A nyomor bizonyos területeken annyira visszavetette a fizetőképes keresletet, hogy a külföldi tőke még középtávon sem látja elképzelhetőnek az újra felfutást. A multinacionális parazita tönkretette, megbetegítette a gazdaállatát, felélte tartalékait, és most elégedetlenül, morogva indul új áldozatot keresni.

Ilyen ijesztő társadalmi háttér mellett számomra kicsit érthetetlen, hogy az utóbbi időszak időközi választásai, és a közvélemény-kutatások is szocialista előretörést mutatnak. (A Jobbik mellett.) Vagy ebben az országban csak a protest szavazás működik, és mindig az éppen hatalmon levőt büntetik? Ennyire nem értik az emberek korunk globalizmus-antiglobalizmus alapkérdését? Nem tudják beazonosítani, hogy ki melyik oldalhoz tartozik?

Vagy annyira sikerült az embereket a virtuális médiavilággal félrevezetni, hogy még a legkétségbeesettebb élethelyzetüket sem élik meg teljes valóságként?

Mindig is nehéz volt a magyar társadalom fő vonulatának lelki motivációit meghatározni, és ez most sincs másként. A társadalmi közérzetet meghatározó igen fontos tényezők közé tartozik a kriminalisztika területe, amely szintén jelentős átalakuláson ment keresztül az utóbbi két évtizedben.

A bűnözés mértéke messze meghaladja a magyar társadalom által eddig ismert nagyságrendeket. A valamikori „boldog békeidők” idején, a ballibek által gyűlölt Horthy-időszakban a bűncselekmények száma sokszor nem érte el a 60 ezret sem évente. A Kádár-kor végére ez felkúszott 100-110 ezerre, de mindez semmiség a mai 450 ezer körüli számhoz képest, ami sokak szerint erősen kozmetikázott, a valóságban ez 600 ezer körül van. Egész társadalmi rétegek élnek bűnözésből, akiknek döntő részét a cigány elkövetők rétege képezi (tényleges részarányuk szigorú titkot képez hazug világunkban), tevékenységi hatókörük pedig már rég túllépte az országhatárokat.

Az erőszakos bűnözés brutalitása mára olyan méreteket öltött, ami kezdi megrettenteni az embereket. Ez az a jelenség, ami még a legagymosottabb embereket is elgondolkodásra készteti. Az ország keleti részein egész körzetek állnak már roma csoportok irányítása alatt, nagyon sok helyen parlagon hagyják a határt, mert „úgyis ellopják” a termést, a nagyvárosokban megszűnt a régi, megszokott éjszakai jó közbiztonság. Ez a nemrég még szolid-szelíd ország kezdi megismerni a félelmet és a bizonytalanságot.

A „liberális demokrácia” a bűnözés valóságos melegágya, ahol a bűnözés mértéke veszélyezteti a társadalmi együttélés alapjait. De ennek ellenére a liberális szóhasználat „rendőrállamnak” bélyegez minden olyan kísérletet, amely megpróbálja ennek útját állni.

Az egész magyar társadalom mostanra kettészakadt: egy Nyugat-Európát kiszolgáló úgy-ahogy vegetáló vazallus kisebbségi társadalomra, és egy pusztulása felé rohanó többségi roncstársadalomra. Tömegek járnak ki nyugatra mindenféle hulladék munkákat elvégezni, sokan viszont a kivándorlást választják.

A vesztes, szatelit országok egyik legjellemzőbb társadalmi jelensége a kivándorlás, a külföldre irányuló migráció. Ennek a jelenségnek a mostani méreteit nem igazán ismerjük, a módszertana, nyilvántartása nem igazán kidolgozott. Azt valamennyien érzékeljük, hogy nagyon sokan lehetnek, akik kint dolgoznak, hiszen nemigen lehet olyan ember, akinek ne lennének külföldre távozott ismerősei. És az elvándorlás egyre erősödőben van. Sokan csakis ebben látják a problémáik megoldásának lehetőségét. A tartós társadalmi válság elvitathatatlan ismertetőjegye ez! Hogy milyen veszélyes jelenségről van szó, azt egy régi példával lehet érzékeltetni. A 19. század végén és a 20. század elején becslések szerint 3-3,5 millió ember hagyta el az országot, nagyrészt Amerikába távoztak. Az elvándorlások jórészt a perifériális és nemzetiségi területeket érintették, ahol jelentősen a magyarság hátrányára változtak a nemzetiségi arányok. Mindennek sajnos szerepe volt a trianoni döntésekben is.

A kivándoroltak sajnos elvesznek a magyarság számára, mindenki, aki erre adja a fejét súlyos veszteséget jelent az országnak. Nagy demokratánk szavait („el lehet innen menni, itt lehet minket hagyni”) sajnos sokan komolyan vették, pedig az abortusz mellett lassan ez válik az egyik legkomolyabb veszélyforrássá a nemzet teste számára. És érdekes módon nem a „világpolgárok” akarják elhagyni az országot, a ballibek a hatalmas aggódás és rettegés közepette valamiért még igen jól érzik magukat itt. De ez a jó közérzetük az idők során természetesen még változhat...

A mostani kétségbeejtő általános helyzet nem tarthat örökké. Szó sincs arról, hogy meg kellene adni magunkat a sorsunknak. A tudatos nemzeti erőknek küzdeni kell minden, az országot és a nemzetet sújtó problémával, anyagi vagy emberi sorsrontással szemben. És nagy türelemmel kell felvilágosítani azokat a magyarokat, akik eddig még nem ismerték fel, hogy milyen világban is élnek. Sajnos sokan vannak, de higgyék el, a nagy részük megfelelő érvekkel meggyőzhető.

Az írás elejének lehangoló, pesszimista jövőképét módosítanunk kell, több éves időtávban igenis látszanak a változás jelei. Az állandósult pénzügyi és morális hiperválság napról-napra ássa alá, őrli fel a hazug és elnyomó atlanti birodalom erejét.

A cionliberális uzsoravilág felett megszólalt már a lélekharang. A nemzetközi rabló, kizsákmányoló pénzügyi rendszernek, és a teljes parazita bankárkaszt tündöklésének a napjai meg vannak számlálva. Melyik hazug világ fog előbb összeomlani, a külső kényszerítő, vagy a belső vazallus-kiszolgáló?

Az éjszaka bennünket körülvevő áthatolhatatlannak hitt sötétjét távoli derengés fényei kezdik megvilágítani. Vajon mit hoz magával a hajnal?

Szende Péter