Karácsony van, a béke és szeretet ünnepe, de még sincs béke. Bár mindenki, vagyis a többség mindig békét óhajt, az a „másik”, az bezzeg gonosz módon csak a pusztításon töri a fejét, és így, noha mi nagyon és őszintén szeretnénk, de még sincs béke – ismételgethetjük görcsösen. Pedig legalább ilyenkor beláthatnánk szelíden, hogy valójában az a „másik” is mi vagyunk.

Mint a népmesékben a sárkányok, táltos paripák, boszorkányok, a szegény emberek és a gonosz vagy éppen bölcs uralkodók, a királykisasszo­nyok, illetve az ő kezüket és persze a fele királyságot végül is elnyerő legkisebb királyfiig mindenki – mi vagyunk. Meg persze a célba érni képtelen – gyakran „kőbálvánnyá” változó – idősebb testvérek, vagy a lusta lányok és a gonosz mostohák. Ezek is mi vagyunk, hiszen mindezek a „szereplők” valójában az emberi lélek legkülönbözőbb típusait, illetve különböző nézőpontból észlelt összefüggéseit testesítik meg.

A mesékben kialakuló összecsapások, harcok, konfliktusok valójában saját belső „tájainkon” zajlanak, mindent eldöntő csatáinkat is saját magunkkal vívjuk. A hétköznapi életben velünk összeütköző ellenfe­leinket is mi magunk „teremtjük”, csak többnyire mindez „takarásban” marad önmagunk előtt is.

Azért takarjuk el önmagunk elől önmagunkat, mert nem akarunk változni, ilyenkor mi magunk is megdermedünk, amit a mese a kőbálvánnyá váló szereplők esetével ír le. Pedig az ősi tanítás szerint „ha változást akarsz, a változás légy te magad”. Indulj el a belső útjaidon, és szállj szembe bátran a benned rejlő negatív energiákkal.

Nézzük csak: az egyik leggyakoribb szereplő a mesékben a sárkány, aki a bennünk dúló elemi erőket, ösztönöket hordozó, de mindezeknek többnyire csak a pusztító oldalát megtestesítő figura, míg a táltos paripa ezeknek az elemi erejű végtelen létenergiáknak a szabályozott, „fókuszált” formája, ami éppen ezért a legmagasabb szintű alkotó-építő energiák megtestesülése, az emberi lét legelmélyültebb szellemi teljesítménye. Valójában ők, a táltosok az igazi főszereplők, pontosabban ők testesítik meg a főhős legfontosabb képességeit, készségeit. Bölcs tanácsaik nélkül sokszor odaveszne a főszereplő, alázattal mégis ők kérdeznek „minket” arról, hogy mit óhajtanál, kicsi gazdám.

A sárkány, a zabolátlan pusztító erő elrabolja a Napot és a Holdat, illetve a királykisasszonyt, aki a szépet, jót, a kedves, nőies bájt és ősi alkotóerőt testesíti meg. Vagyis velük együtt a világból, az emberi életből eltűnik a fény, az éltető erő, és a hős feladata ennek a visszaszerzése. Az öreg király többnyire már nem tud harcolni, ő a nem-cselekvő, de a világunkat mégis megtartó belső bölcsességünket testesíti meg. A „fele királyságát” annak ajánlja fel, aki aktívan cselekedni tud, aki ezzel helyreállíthatja az egyetemes „szeretet-energiák” szabad áramlását. A Nap és/vagy a királykisasszony elrablásával ugyanis a sárkány ezt a szabad áramlást gátolja vagy állítja meg teljesen. Márpedig minden baj, betegség, sérülés abból ered a földi világban, ha valami útját állja az egyetemes szeretet-energiák szabad áramlásának. És amint azt nap mint nap megtapasztalhatjuk, valami mindig útját állja! Így aztán nekünk magunknak is kicsi királyfivá, nemes lovaggá, hőssé kell válnunk, és szembe kell szállnunk a bennünk lakó „sötét anyaggal” és „sötét energiával”.

Hogy minderre képesek lehessünk, szellemileg kell megemelkednünk, és az égig érő fa éppen ennek az éltető változásnak a szimbóluma. A mesék legmélyebb erkölcsi törvénye, hogy „jó tett helyébe jót várj”, tehát igyekezz megérteni a világot, amelyben élsz, tiszteld a szakrális rend ősi parancsait, és így majd célba érsz. Tekints mindent ajándéknak, a Teremtő végtelen kegyének, és oszd meg éppen ezért az ajándékként kapott anyagi és szellemi javaidat mindenkivel, aki éppen nem bővelkedik úgy ezekben, mint te most. Teheted ezt abban a biztos tudatban, hogy példádat látva mások is így tesznek majd, és ezért te sem látsz majd szükséget soha és semmiben. Csak így szabadulhatsz meg az állandó félelem, szorongás, aggodalom, vagy éppen az indulat, a harag, a düh negatív pusztító ener­giáitól, ha másokban bízva van bátorságod az örök „szegény emberként” élni életed. Tehát nem szabad ragaszkodnunk görcsösen azokhoz az anyagi javakhoz, amelyek csak egy kirakatvilág díszletként felvillanó káprázatai. Értékük e javaknak kizárólag akkor, attól, azért és addig van, amíg szellemileg nemes célok hordozói, segítői, eszközei. Egyébként tévutakra vivő kacatok, amelyek „jólét” helyett a teljes pusztulásba vihetik az öntelt és kapzsi „gazdag embert”, vagy öngerjesztő örvényléseket keltve a világ – és benne önmaga – teljes felszámolása felé hajtják a Kis gömböcöt.

Talán ennyi elég is annak a belátásához, hogy a népmese miért volt, van és lesz minden korokban az ember legfőbb szellemi vezetője, iránytűje. Rajta keresztül és általa sajátíthatjuk el ugyanis azokat az ősi tudásokat, amelyek minden korokban útba igazítanak minket. Mert hogy mindig úton voltunk, vagyunk és leszünk, az kikezdhetetlen igazság. Járjuk a teremtés végtelen útjait, és mindig azt az ösvényt kell választanunk, amelyen járva a legtöbbet tanulunk. Leginkább azt, hogy az élet állandó szenvedés, szenvedély és áldozat, pontosabban az is. És ezeket az áldozatokat azért a végtelen gyönyörért hozzuk, hogy szereplői, átélői és alakítói lehetünk a teremtés soha véget nem érő csodájának.

Erre – is – emlékezünk karácsony szent ünnepén!

Bogár László