Születés a csend világába

Nehéz megtörni a csendet. Nehéz megtörni a csendet, amit valójában lehetetlen megtörni.

Ez a csend a mi csendünk, a Tudat csendje. Itt feszül közöttünk, itt világlik, mert ennek a csendnek fénye van. Itt feszül közöttünk, mert mi itt ülünk, miképpen egy gyémánt kristályai a kristályrácsban, mindegyikünk egy-egy atomja ennek a gyémántkristálynak. Köztünk feszül ki ez a háló, a kristálycsend hálója, ez a fénylő csend háló. Miért fénylik? Mert áthatja Tudat fénye, azé a tudaté, amellyel mindannyian rendelkezünk. Ez a a zazenünk:  gyémánt.  Összegyűjti ezt a fényt, összegyűjti a fény kallódó  szemcséit és láthatóvá teszi, és ez úgy ragyog a fejünk felett, mint a szentek glóriája. De ha van szemünk a látásra, akkor láthatjuk, hogy minden mögött ez a fény ragyog. Ez az otthon fénye, ez a csend fénye, és ebből van szőve minden. Ebből van szőve a testünk is, és a tárgyak és az emberek, ez az egész világ. Ha van szemünk a látásra, látjuk, hogy mindent ez a fény vesz körül, miképpen a fejünket a glória, és ehhez a szelid ragyogáshoz képest a testünk, a gondolataink, csak árnyékok. Itt a testünk és a gondolataink nem mások, csak a túl sűrű háló, ami már nem oly áttetsző, mint a zazen terében, amit itt most közösen hoztunk létre.

Fénylik ez a szoba, ez a tér, s ha van valakinek a szeme látásra, akkor lent az utcán, a forgatagban sétálva is látja ezt a fényt, ami a mi ablakunkon kiszűrődik. Mi pedig ha rájuk nézünk szintén látjuk az őket körbevevő ragyogást, ami összeköt minket. Igen, nekünk ez a feladatunk itt. Ez a feladatunk ebben az emberi életben, hogy először magunk, aztán mások számára is láthatóvá tegyük az otthon ragyogását, a csend szépségét.

De meg tudjuk-e ezt tenni, ha olyanok vagyunk, mint a fenyőtű? Vajon az ember olyan, mint a fenyőtű, ami lehullik a fáról és még holtában is szennyezi a Földet? És milyen elcsépelt szó lett a szeretet! Mint fenyőerdőben az árnyék!

A fenyőerdő sűrű és sötét, nem jut a talajra semmi fény, a fenyőtű pedig lehullik a földre és elpusztítja az életet, ami csak épp kisarjadt ott, a sötét ellenére. Igen, fenyőtű vagyunk szeretet nélkül, a sötétbe hullunk, és miután meghaltunk is szennyezzük a Földet.

Csak beszélünk a szeretetről, csak beszélünk a fényről, de amíg nem ismertünk meg a tudat időtlen ragyogását, amíg nem számoltuk fel az egónkat, amíg nem számoltuk fel a hibás önazonosításunkat, amíg nem láttuk meg a mindent és minden összekötő tudat csendjét és szelídségét, addig csak holt fenyőtű vagyunk, ellenállva az élet áramlásának. Szükségképpen pusztítunk, hiszen az egónk, ez a hamis képzet eltakarja előlünk a valóságot, azt a fényhálót, aminek részei vagyunk. Mert hogyan, miképpen szeretünk? Elvárásokkal telin, elképzeléseinknek megfelelően, hogy a másiknak eképpen, vagy aképpen kellene élnie. Hol szeretet ez, ahol mindenben csak a magunk kisszerű érdekeit nézzük? A szeretet szót mondom, pedig az olyan elcsépelt lett, mint fenyőerdőben az árnyék. A fenyőerdő nem létezik mély sötét árnyékok nélkül, és mi is olyan természetességgel dobálózunk a szeretet szavával, és kifejezéseivel, nem észrevéve, h az egó, az én, én, én, halálos mérge is beszivárgott a szavak közé.

Holtunkban is szennyezzük a Földet, igen az egész Földet, mert az egó késztetései az egó önzése megmaradnak. Holtunkkal azok nem pusztulnak el, hanem beszivárognak a földbe, savukkal szétmarják a megszületni akaró életet, s ha az világra is jön, szennyezett lesz, és beteg, az egó mérgétől és önzéstől szenved, az előző nemzedékek önzésétől, késztetéseitől, egójának bűneitől. Ez a világ, amelyben élünk, valaminek a következményeképp jön létre és az ok, okozat törvényének megfelelően, mint okozat, kifejezi épp most, az előző életek önzését. Ahogy a mesterem írta, "ez a világ beteg, ez a világ szennyezett. Szennyezett a levegő, a víz", a városokban szmog nyeli el a napfényt. Vajon ilyen világot, vagy még sötétebbet akarunk hagyni az utódainkra? Mert amit most teszünk, annak is meglesz a következménye, ha az egónkat, szűk látókörünket nem számoljuk fel, és nem cseréljük ki egy nagyobb, tágabb, szabadabb látásra, amit úgy hívnak, h egó nélküliség, amit úgy hívnak, h szeretet, amit úgy hívnak, együttérzés, amit úgy hívnak, barátságos érzület, amit úgy hívnak, mások jólétének a kívánsága. A világot, itt és most, nekünk kell megváltoztatni. Ahhoz, hogy kiteljesítsük emberi létformánk minden értékét, tudatot kell váltanunk. A kis tudatunkat, ami korlátolt, félelemmel teli, le kell cserélni a Nagy Tudatra. A csend fényteli világára, a mozdulatlan áramlásra. Erre való a zazen. A zazen arra való, hogy kiteljesítsük emberi létformánkat, kitörjünk szűk börtönünkból, ami e test, ami e kicsiny kis elválasztott tudat, amely mindenért mást, valami külső dolgot okol, amely csak magában képes gondolkodni, mert különállónak érzi magát, és amely még holtában is szennyezi a Földet. Ebből kell kitörnünk az Egységbe, a fény világába. Erre való a zazen, és ez lenne itt a mi feladatunk is.

Hogyan is lenne lehetséges a szabadság egy egó vezérelte világban, ahol ki vagy szolgáltatva a késztetéseidnek, hajlamaidnak, ahol csak tudattalanul futnak a vak programjaid. Ha tudatod nem változtatod meg, minden, de minden marad körforgásban, a bűnöket, a szenvedést nem lehet felszámolni. Lehet, hogy börtönbe csuknak embereket, lehet, hogy ki is végeznek, de ők nem mások, mint ennek a fájdalomteli szennyezett tudatnak a kifejeződései. S amíg a gyökeret nem szünteted meg, újra és újra megszületnek azok az emberek, akik ennek a szenvedésnek, fájdalomnak, az önző, pusztító egónak újbóli kifejeződései. Hiába pusztítod el a gyilkosok vezérét, mindig lesz valaki, aki a helyébe lép. 
Csak egy út van. Ez pedig a tudat tisztasága, megtisztítása. És akkor legalább te nem szennyeztél tovább. De mivel te nem vagy elválasztható, mert ők a te kifejeződéseid is, a te tudatod kifejeződései is, amennyire te megtisztulsz, megtisztulnak ők is. Egyre kevesebben lesznek azok, akik fájnak, és a fájdalom következtében ártanak. De nem szabad elfelejteni: te sem vagy más, mint az ő tudatuk kifejeződése.  Ha te gyakorolsz, és megérinted a csendet, ők is megérintik. Ha te gyakorolsz, és többiekkel kidobod a fényhálódat, kidobják ők is. Egyszerre vagyunk halak és halászok.

Itt ülünk zazenben , és lebomlik az egó savas fenyőtűje, és megjelenik a  minket összekötő fény,  ami még az utcáról is látszik. Megjelenik a mindent összekötő csend, és fölviláglik a fényháló, ami mindannyiunkat összeköt. 

Jól tudom, hogy sokszor használom azt a szót, hogy fény. De mit is mondhatnék?

Kérlek Titeket, bizzatok, hogy a valóságos világ megszólíthasson titeket, legyetek türelemmel, kitartóan gyakoroljatok, hogy megszűnjön az elválasztottság érzete, hogy felfedezzétek, hogy egy gyémánt atomjai vagytok, amely összegyűjti a szelíd fényszemcséket. Ez a világ most az otthonotok, s számoljátok fel a különállást, a késztetéseket, amely megakadályozza, hogy mások otthona is lehessen, aki te vagy, aki ti vagytok.

Ha valamit mondhatok a múlt évvel kapcsolatban az az, hogy azzal, hogy gyakoroltok, már megkezdtétek ezt a munkát. Kérlek titeket folytassátok jövőre is.

Kérlek, szülessetek bele a csend világába, ahol találkozunk.