Ha azt mondom én vagyok Isten, akkor a vallásos ember számára istenkáromlást követek el, de ha valaki ateista világszemlélettel rendelkezik, akkor elmebetegnek titulál engem. Mindenki a saját szemüvegén keresztül szemléli a dolgokat. Kérdés, hogy a létezés tényét meg-e tudjuk határozni e bejárt utak segítsége nélkül. Szükséges-e hittel, vallással, előítélettel, dogmákkal, elvekkel korlátokat állítani a valós érzékelésnek?

Ki mit nevez Istennek?

Persze mindenki mást és mégis ugyanazt. Ha a valóságot szeretnénk megismerni, akkor eleve nem fogadhatunk el semmilyen hitet, vallást, előfeltevést, amely terelné elménket, felfogásunkat. ha elfogadunk bármit is, akkor ez behatárol minket egy adott gondolati sémába. Így eltávolodunk az igazság megtapasztalásától. A valóság nem a gondolat terméke, ugyanis a gondolat mindíg a múlt megtapasztalására épül. A hit a múlt része, vagyis nem lehet a JELEN része. Ha pedig megpróbál a jelenbe lépni, máris megszűnik a valóság előítélet nélküli megtapasztalása. A valóságot csakis a gondolatnélküli állapotban lehetséges megtapasztalni. A valóság szabad, korlátok nélküli és nincs címkézve, csak úgy van. Az egyetlen állandó benne az örökös  változás, az ÉLET, aminek mi is részesei vagyunk, nem tudjuk kikerülni.

A valóságot a hiten és a szabadságon keresztül lehet megközelíteni. A hit által megtapasztalt valóság feltételekhez kötött, ezért erősen korlátolt, annak kritikus elfogadását jelenti. Az utóbbi pedig egy feltételektől mentes és általa behatárolatlan valóság kritikától mentes szabadon lüktető megfigyelőt jelent. Tehát a valóság egy élő valami, ami csak a MOST-ban tapasztalható meg. A hitben a valóság tárgya leszűkül és a meghatározó múlt-á vagy  lesz-é változik. A hit a múlt halott gondolatainak terméke.

Ha nem csak nézni, de valóban látni is szeretnél, akkor eggyé kell válnod a szabadsággal. A szabadsággal, amiben minden létezik, de amitől az emberi elme, falakat emelve lassan határolódik el, majd ezután újabb gondolatmeneteket hoz létre, hogy kiszabadítsa magát saját börtönéből. Először saját rabságunkba esünk és utána saját magunkat szabadítjuk ki. Mi ez ha nem az elménk játéka a félelem megteremtése és az attól való szabadulás reményében újabb félelmek teremtése?

Jelen világunkat a dualisztikus gondolkodásmód jellemzi. A világot jó és rossz fogalmak közé szorítjuk és ezáltal megöljük a valóság megismerésének lehetőségét. Isten önmagában meghatározhatatlan, már azáltal, hogy megpróbálom meghatározni valójában megsemmisítem. A tudatosság azt jelenti amikor a megfigyelő ráébred, hogy mind a megfigyelő mind a megfigyelt tulajdonképpen EGY. A határt és az elkülönülést az elménk általi behatárolással a tudattalan hozza létre. Ez nem baj, hiszen ez a valóság egyéni és szubjektív értelmezése. Amikor ezen szubjektív értelmezésem megpróbállom másokra is kiterjeszteni, akkor születik meg a dogma, hit, vallás, eszme. Istent az ember személyesíti meg, az Istent ily módon saját képmására teremtve. Istennel egyek vagyunk, elválaszthatatlanok tőle, vagyis MINDNYÁJAN  ISTENEK  VAGYUNK. Isten megtestesülése a legkisebb porszem és a legnagyobb galaxis is egyben, mindenhol ott van. De amennyiben csak az elménk által közelítjük meg a kérdést, elmondhatjuk, hogy SENKI SEM ISTEN, mert Istent mi teremtjük vagy pusztítjuk el a gondolat erejével.

Az ISTEN,  nem más mint emberi fogalom, ami olyanná válik amilyenné tesszük őt. E gondolatmenetem sem kivétel alóla, úgy mondanám egyfajta megözelítési útvonal. Ha akarod akár végig is mehetsz rajta, de sose állítsd, hogy csak ez az út létezik, ugyanis járható út bőven akad a valóság végtelen tengerében...