1 perce | nádi hegedű | 0 hozzászólás

„Az élet állandó változás” – tartja a közhellyé vált mondás. S noha igazságára mind rábólintunk, lelkünk mélyén mégis az örök hűségben reménykedünk. Ez a paradoxon könnyen megfogalmazhatja a kérdést: létezik-e egyáltalán hűség?

A hűség valóságát nem lehet sem elmagyarázni, sem megérteni. Az. ér­zelmeket - akárcsak az egész életet ­csak átélni, átérezni lehet: hiába próbáljuk fel­fogni a humorérzéket vagy megérteni a szere­tetet, elménkkel csak az érzelmek teremtette cselekedeteket, csak a létük vagy a nem létük hatásait tudjuk analizálni.

Ezért az elkövetke­zendő szavaimat nem éri meg szó szerint értelmezni, sőt egyáltalán nem éri meg értel­mezni, mivel az agy könnyen eltéved saját tekervényeiben. Nem is az elméhez, a szívhez szólnak, mert csak a nyitott szív képes bejár­ni az utat.

Ha elfogulatlanul tudjuk szemlélni asztrális létezésünket, észrevehetjük, hogy érzelmeink kettősek: van egy mindannyiunk által ismert, és létezik egy csak nagy ritkán megtapasztalt, "Valódi" megnyilvánulásuk.

Míg az előbbi emóciók az egón keresztül valósulnak meg magunk és mások életében, addig az utóbbi érzelmek túl vannak az ego­izmus korlátain.

Hogy a létezés ezen kettősé­gének elve érthető legyen, példaként nézzük meg az alázat-alázat valóságát!

Az ember egyik legnagyobb erényének az alázatot tekintjük. A bölcsesség és a tisztaság jelének hisszük: papnak, gurunak, tanítónak vagy csak egy szimplán "jó embernek" alázatosnak kell lenni, így hát ész nélkül törekszünk az alá­zatra: a saját és a társadalmuk elképzelte alá­zatra. Megszaggatjuk ruháinkat, a porban fetrengünk, különféle testi-lelki fájdalmakat mérünk magunkra... de érdekes, hogy ezt mindig nyilvánosan, a lehető legszélesebb tömeg előtt tesszük. S miközben már hason csúszva harsogjuk önnön jelentéktelenségün­ket, egyre csak a többi ember reakcióját lessük, s várjuk, hogy valaki végre elismerően azt mondja: ,,- Te vagy a legalázatosabb!"  

Mindez teljesen természetes, az egónak ­ha elfogadjuk, ha nem - ilyen a tulajdonsága. Nincs ezzel semmi probléma, egyszerűen csak fel kell ismerni, hogy az alázat ilyenfor­mán nem más, mint álcázott egoizmus.

  Ezzel szemben létezik a Valódi alázat. Az "egótlan" érzésnek nincs köze az egyén és a társadalom elképzeléseihez, az aktuális civi­lizáció elvárásaihoz, színpadias szokásaihoz. Az alázat egyszer csak megjelenik, amikor az ember képes elfogadni az életet olyannak, amilyen. Valóban alázatos például a halász, akit minden hajnalban a tengeren köszönt a nap. A halász, aki elfogadta a tengert, s akit az elfogadás megtanított az alázatra.

Nem a megalázkodásra, nem a látványos őrjöngés­re, hanem a csendes, tartalmas alázatra. A halász nem vitatja a tenger hatalmát, életét a hullámokra bízza, de emelt fővel vág neki a haboknak. Ez hát az alázat: bizalom a lét­ben, bizalom az életben.

S ezt nem lehet elsa­játítani, nem lehet akarni, nem lehet megtanul­ni. Egyszerűen csak megjelenik, egyszerűen csak előtör a szívből.  

Akárcsak az alázatot, a hűséget is erény­nek tartjuk. Elvárjuk magunktól és másoktól is. A hűség létezésünk mindhárom megnyilvánu­lásában - fizikai, érzelmi s gondolati síkon ­irányítja lépteinket. Mindennapjaink során munkánk, hivatásunk iránt kell hűségesnek lennünk - ugyanezt várjuk el beosztottjainktól is.

Asztrális életünkben barátainkhoz, szüle­inkhez s a párunkhoz kell hűségesnek len­nünk - igaz, ezt tőlük is megköveteljük -, mentálisan pedig elveink vagy épp adott sza­vunk mellett kell kitartanunk.

S most érkez­tünk el a kevesek által föltett kérdéshez: miért? Miért kell hűségesnek lennünk?  

Emberi kapcsolataink alapja a kölcsönös­ség, az üzlet. Ha beismerjük, ha nem, egyéni életünk mozgató elve az adok-kapok: bármit teszünk is, mindig s mindenkitől - természet­től, tárgyaktól, állatoktól, emberektől és Isten­től - elvárjuk jutalmunkat, a cselekedetünk eredményét. Természetesen létezik az egótlan kapcsolat, de mivel az egónk mindig a saját érdekeit tartja szem előtt, ezért kapcsolatain­kat egy számára hasznos tapasztalat kedvé­ért hozza létre. S noha az egónk jelenlétét oly hangzatos elvekkel próbáljuk eltüntetni, mint:

"Az az igaz barát, akire számíthatok a bajban"

vagy: "Az igaz szerelmem előbb gondol rám, s csak aztán magára",

azért egy kis őszinte­séggel megfigyelhetjük, hogy mindig minden pillanatunk rólunk szól.

Hiába a látszólagos önzetlenség, valójában az egónk eldönti, hogy az (én!) barátom miképp is viselkedjen, hogy az (én!) szerelmem milyen is legyen. S amikor két hasonszőrű ego találkozik, a kapcsolat megköttetik, megpecsételője - és béklyója - pedig a hűség.

Mert hát mi is a hűség?

Egy ígéret. Egy felelőtlen, értelmetlen ígéret, ame­lyet azért teszünk, hogy valami nekünk fonto­sat - pénzt, érzelmeket, tudást, szexuális örö­möt stb. - csikarhassunk ki a másikból. Erre azért van szükség, mert a másik egója csak akkor elégedett, ha egyediségével kiemelked­het, ha felsőbbrendűségi érzését a hatalmon keresztül gyakorolhatja.

Ha például egy férfit a nemi vágya egy nő felé hajtja, a női ego bir­toklási vágyát csak úgy tudja kielégíteni, ha elhiteti hűségét. A férfi egója egyszerűen bele­kényszerül a hazugság ha, ha el akarja érni célját. Ez szituáció igaz fordítva is: ha a nő egy férfival szeretne élni, kénytelen kielégíteni a férfi egójának uralkodási vágyát azzal, hogy meg­ígéri, többé egyetlen más hímre sem fog ránézni, és örökké hűséges marad.  

Ezzel az üzlet megköttetik. S itt nem is az üzlet létével van a probléma, bár ezt a sze­relmi játékot csodálatosan, elvárások és gör­csös hatalmi villongások nélkül is lehetne ját­szani. A probléma az, hogy amikor hűséget ígérünk, azt az adu ászt tesszük bele az üzlet­be, amely fölött nem rendelkezünk.

Ez pedig a jövőnk.

Megígérjük, hogy évek múlva is a vállalat lelkes dolgozói leszünk; elhitetjük ­magunkkal és másokkal is -, hogy párunkat örökké szeretni fogjuk, és felvállaljuk, hogy életünk végéig kitartunk adott szavunk mellett. Pedig hát a jövőnk nem a miénk. Állandóan változunk, mindig minden állandóan változik: akár a következő szívdobbanásban mások lehetünk! Életünk előre nem látható változások sorozatából áll, a lét értelme s gyönyöre a ki­számíthatatlanság, a spontaneitás.

Az emberi hűséggel akadályozzuk magunkat az életben, mert a jövőre tett ígéretünkkel olyan labirintust építünk, amelyben egész életünkön keresztül bolyonghatunk mindaddig, amíg egyszer csak - hosszas szenvedés árán - át nem törjük a fa­lakat. S a legtöbben a hűség alkotta falakba még "áramot" is vezetnek, hogy a kitörés leg­kisebb próbálkozására lelkiismeret-furdalás, bűntudat rázza meg lelküket…  

Az egoista, emberi hűségnek pontosan akkora a realitása, mintha ötesztendősen megígérnénk, hogy tíz év múlva nem leszünk magasabbak. Ha képesek vagyunk az őszin­teségre önmagunkkal szemben, akkor megfi­gyelhetjük, hogy a hűséget fegyvernek hasz­náljuk.

Ez leginkább a pár- és szerelmi kap­csolatainkban mutatkozik meg: a másiktól kicsikarjuk a hűség ígéretét - csak akkor engedjük közel magunkhoz, ha olyan tetteket hajt végre, amelyeket mi a hűség bizonyítéká­nak veszünk -, majd utána zsaroljuk vele: ha nem lesz hűséges, akkor elhagyjuk.

Csak­hogy ez kétélű fegyver.

Ha mi elvárjuk a má­siktól, hogy a szeretetünkért cserébe lemondjon az élet olyan örömeiről, amelyek a mi hűségképünkbe nem férnek bele, akkor a párunk is jogosan követel heti ugyanezt. S ekkor az ego, kinek lételeme az uralkodás, vágya beteljesülése érdekében rabbá tesz bennünket is: hogy a hűség béklyójával irányíthassuk a másikat, a mi fejünket is igába hajtja... Így lesz egy alapvetően csodálatos és természetes érzésből, a hűségből hűség, amely szado-mazochista csatározássá torzít­ja a lehető legcsodálatosabb és legtermésze­tesebb állapotunkat, a szerelmet.

Ez tehát az emberi hűség.

Mindez teljesen természe­tes, az egónak - ha elfogadjuk, ha nem ­- ilyen a tulajdonsága. Nincs ezzel semmi probléma, egyszerűen csak fel kell ismerni, hogy a hűség ilyenformán nem más, mint álcázott egoizmus.

A Valódi hűséget csak akkor élhetjük át, ha rádöbbenünk, hogy az emberi hűséggel csak marionettbábuk maradunk az egónk keze között, mert hát senkihez sem lehetünk hűségesek, csak saját magunkhoz. S ha már képesek leszünk önmagunkkal szemben a hűségre, akkor ké­pesek leszünk őszintén, valóban megélni mindazt, ami vagyunk.

S ekkor a hűség, a korlátlan hűség egyszer csak megjelenik bennünk, egyszer csak felfakad a szívünkből. Nem akarunk majd birtokolni senkit: annak kö­vetkeztében, hogy őszintén képesek leszünk megélni az érzelmeinket, mi magunk leszünk a hűség.

S ebben a pillanatban nem fogunk értelmetlen ígéreteket tenni, és nem fogunk követelőzni. S mivel a hűségben nincsenek elvárások, ekkor tapasztaljuk meg a valódi ba­rátságot - amikor az érzés belőlünk fakad, nem pedig az egónk akarja megkapni mástól -, akárcsak a valódi szerelmet, amikor eszünk­be sem jut a birtokolás, amikor eszünkbe sem jutnak azok a szavak, hogy "te" vagy "én", mert a szerelem belőlünk fakad, nem pedig az egónk akarja megkapni mástól.    

Befejezésnek pedig egy lényeges gondolat - sőt, talán maga a lényeg: noha két egymás­tól homlokegyenest eltérő utat mutattam meg: valójában az egoista hűség és az egót­lan hűség között nincs hierarchikus különb­ség! Mások ugyan, de egyik sem jobb, fejlet­tebb vagy követendőbb! Nem az a lényeges, hogy melyiket éljük át, hanem az, hogy me­lyikben vagyunk önmagunk!

Az életben nincs rossz út, nincs hibás döntés: semmi értelme a korlátlan hűségre törekedni, ha az egoista hűséggel tudunk azonosulni.

Ha törekszünk egy olyan cél felé, amelyet az elménkkel jónak tartunk, csak az egónk egy újabb ravasz csapdájában tévelygünk!

A létezésben éppen a korlátlanság a legcsodálatosabb, az, hogy bármit átél hetünk, amit csak szeretnénk.

Nem kell haladnunk semerre, nem kell választa­nunk semmit sem, egyszerűen csak létez­nünk kell, mert nincs más, csak...  

Csak az élet.  

A. J. Christian