"Mindennek, ami létezik, van Léte, Isten-esszenciája,
valamilyen mértékû tudatossága. Még egy kõ is rendelkezik
kezdetleges tudattal, máskülönben nem létezne, anélkül
molekulái és atomjai szétszóródnának. Minden él, minden
eleven. A Nap, a Föld, a növények és az állatok: mind a
tudatosság különbözõ szintû kifejezõdései. Valamennyi:
formaként megnyilvánuló tudat.

A világ úgy keletkezik, hogy a tudat alakzatokat és formákat
ölt, gondolati és anyagi formákat. Nézd csak meg az élet
sokmilliónyi megjelenési formáját csupán ezen az egyetlen
bolygón: a tengerben, a szárazföldön, a levegõben,
amelyekrõl aztán - a szaporodás révén - sok millió kópia
készül! Mi végre mindez? Tán valaki vagy valami játszik?
Játék a formákkal? Ezt kérdezték maguktól India õsi látnokai
is. Õk a világot "lílának" vélték, ami egyfajta isteni
játékot jelent, amit Isten ûz. Ebben a játékban az egyedi
életformák nyilvánvalóan nem túl fontosak. A tengerben élõ
legtöbb élõlény - forma - élettartama csupán néhány perc. Az
emberi forma is elég gyorsan porrá válik, és amikor az
megtörténik, olyan, mintha soha nem is lett volna. Tragikus
ez? Vagy kegyetlen? Csak akkor, ha minden formát egymástól
elkülönült identitással ruházol fel, ha elfelejted, hogy
azok tudata valójában nem más, mint az önmagát kifejezõ
Isten-esszencia. Ám ezt nem tudod igazán addig, amíg -
színtiszta tudatosságként - föl nem ismered saját
Isten-lényegedet!

Ha az akváriumodban megszületik egy hal, te elnevezed õt
Jánosnak, születési bizonyítványt állítasz ki róla,
elmeséled neki a családja történetét, és két perc múlva
megeszi õt egy másik hal, akkor ez tragédia. De csak azért,
mert egy elkülönült ént vetítettél rá, holott az valójában
nem volt neki! Megragadtad egy dinamikus folyamat, egy
molekuláris tánc apró töredékét, és elkülönült entitást
kreáltál belõle.

A tudat a formák álruhájába öltözik, mígnem azok olyan
bonyolultsági szintet érnek el, hogy a tudat teljesen
elveszíti magát bennük. Napjaink embereiben a tudat teljesen
azonosult az álruhájával. Csak formaként ismeri önmagát, és
ezért fizikai vagy pszichológiai formájának
megsemmisülésétõl való félelmében él. Ez az egós elme, és ez
az a pont, ahol a jelentõs mértékû diszfunkció beindul. Úgy
tûnik, mintha az evolúció során valami nagyon félrement
volna. Pedig valójában ez is csak a líla, az isteni játék
része. Végül ez a nyilvánvaló mûködési hiba szülte szenvedés
akkora nyomást hoz létre, hogy annak hatására a tudat többé
már nem azonosítja magát a formával, s fölébred
formaálmából. Visszanyeri öntudatát, ám immár sokkal mélyebb
szinten, mint amikor elveszítette azt! Ezt a folyamatot
Jézus a tékozló fiúról szóló példabeszédében magyarázza el.
A fiú elhagyja apja házát, elszórja a vagyonát, nincstelenné
válik, végül szenvedése hazatérésre kényszeríti. Hazaérve az
apja jobban szereti, mint azelõtt! A fiú állapota
ugyanolyan, mint elindulása elõtt volt, és mégsem
ugyanolyan. A mélység dimenziójával gazdagodott. A
példabeszéd a tudattalan tökéletességtõl a látszólagos
tökéletlenségen és "rosszon" át a tudatos tökéletességhez
elvezetõ utat írja le.

Látod már a mélyebb és szélesebb jelentõségét annak, hogy
elménk õreként a jelenbe lépjünk? Valahányszor az elmét
figyeled, tudatot vonsz el az elmeformáktól, ami aztán -
saját terminológiával szólva - a figyelõvé vagy a tanúvá
válik. Ennek következtében a figyelõ - a formán túli,
színtiszta tudat - erõsebbé válik, a mentális formációk
pedig gyengébbek lesznek. Amikor az elme figyelésérõl
beszélek, akkor egy valóban kozmikus jelentõségû eseményt
személyesítek meg: rajtad keresztül a tudat fölébred a
formával azonosultság álmából, és visszahúzódik a formából.
Ez elõrevetít egy eseményt - amelynek ugyanakkor már része
is -, amely a kronológiai idõt tekintve valószínûleg csak a
távoli jövõben fog megtörténni. Ezt az eseményt úgy hívják,
hogy a világ vége.

Amikor a tudat fölszabadítja magát a fizikai és mentális
formákkal való azonosulásából, akkor azzá válik, amit
színtiszta vagy megvilágosodott tudatnak, illetve
jelenlétnek nevezhetünk. Néhány egyénnél ez már megtörtént,
s a jelek szerint ez sorsszerûen és hamarosan sokkal
szélesebb körben is megtörténik, bár százszázalékosan nem
garantált, hogy meg is fog történni. A legtöbb ember még
mindig az egós üzemmódban mûködõ tudata fogságában tengõdik,
vagyis azonosul elméjével, és hagyja, hogy életét elméje
irányítsa. Ha nem szabadítják ki magukat idõben elméjük
szorító ölelésébõl, akkor az elpusztítja õket! Egyre nagyobb
zavarodottságot, egyre több konfliktust, erõszakot,
betegséget, kétségbeesést, õrületet fognak megtapasztalni.
Az egós elme olyanná vált, mint egy süllyedõ hajó. Ha nem
szállsz le róla, vele süllyedsz. Bolygónk legközveszélyesebb
õrültje és legpusztítóbb lénye a kollektív, egós elme. Mit
gondolsz, mi fog történni ezen a bolygón, ha az emberi tudat
nem változik meg?

Már manapság is a legtöbb ember számára a saját elméje elõli
egyetlen menedék, hogy idõrõl idõre a tudatosság gondolat
alatti szintjére esik vissza. Alvás formájában ezt mindenki
és minden éjjel megteszi. Ám bizonyos mértékben ugyanez
történik a szex, az alkohol és más, az elme túlzott
mûködését elnyomó drogok hatására is. Ha nem lenne alkohol,
nyugtatok, antidepresszáns gyógyszerek és más, illegális
drogok, amelyeket világszerte elképesztõ mennyiségben
fogyasztanak, akkor az emberi elme õrülete még a
jelenleginél is szembeszökõbben látszana. Azt hiszem, hogy
ha drogtól megfosztanák, a népesség nagy része önmaga és
mások számára is óriási veszélyt jelentene. Ezek a drogok
persze egyszerûen a diszfunkciós állapotba ragasztva tartják
fogyasztóikat. Elterjedt használatuk azonban csak késlelteti
a régi elmestruktúrák öszszeomlását és a magasabb tudatosság
megjelenését. Az említett kemikáliák fogyasztói ugyan némi
enyhüléshez jutnak az elme okozta, mindennapos kínzó
gyötrelem alól, ám azok a szerek megakadályozzák õket abban,
hogy elegendõ tudatos jelenlétet generáljanak ahhoz, hogy a
gondolat fölé emelkedjenek, és így valóban szabaddá váljanak.

Az elme alatti tudatosságszintre való visszazuhanás, ami
távoli õseink, valamint az állatok és a növények gondolkodás
elõtti szintjének felel meg, számunkra nem alternatíva. Ha
az emberi faj fenn akar maradni, akkor a következõ fejlõdési
szintre kell emelkednie.

A tudat - az egész univerzumban - milliárdnyi formában
fejlõdik. Ha nekünk esetleg nem is sikerülne a dolog, annak
kozmikus szinten akkor sem lenne jelentõsége. A tudatosság
növekedése soha nem vész el, az esetben legföljebb csak más
formákban manifesztálódna. Viszont az a tény, hogy én itt
beszélek errõl, s hogy te szavaimat hallgatod, illetve
olvasod, világosan jelzi, hogy az új tudatosság immár
megvetette lábát a bolygón.

Nincs ebben semmi személyes. Én nem tanítalak téged. Te
tudat vagy, és valójában önmagadat hallgatod. Egy keleti
mondás így szól: "A tanító és a tanított együtt hozzák létre
a tanítást." Röviden: a szavak önmagukban nem fontosak. Nem
a szavak testesítik meg az igazságot, csupán rámutatnak
arra. Jelenlétbõl beszélek, és szavaimat hallgatva talán
csatlakozni tudsz hozzám ebbe az állapotba. S bár minden
általam használt szónak természetesen története van, és mint
minden nyelv alkotóelemei, ezek is a múltból jönnek, szavaim
most mégis a jelenlét nagy energiájú rezgésének a hordozói,
jelentésüktõl meglehetõsen függetlenül.

A csönd a jelenlétnek még hatékonyabb hordozója. Ezért azt
javaslom, hogy szavaimat hallva, illetve olvasva légy
tudatában az azok között és mögött lévõ csöndnek! Légy
tudatában az idõréseknek, a hézagoknak! A jelenbe lépés
könnyû és direkt módja ez, s ezt bárhol megteheted, ha a
csöndre figyelsz. Még a zajban is mindig föllelhetsz
valamennyi csöndet, a hangok mögött és között. A csönd
hallgatása azonnal belsõ nyugalmat és csöndet teremt benned.
Csak a benned lévõ csönd tudja érzékelni a külsõ csöndet! És
mi más lenne a csönd, mint jelenlét, mint gondolatformákból
kiszabadult tudatosság?"

Eckhart Tolle