Titanic

Álom, álom édes álom

 Ahogyan többször is kifejtettem, a jelenlegi időértelmezés teljes egészében téves. Nincs rajtunk kívül álló objektív idő, így az idő múlása szubjektív és relatív. Egyidejűség van, a múltból a jövő felé haladás képzete az elme hozadéka és sokkal inkább igaz az, hogy a jövőből emlékezünk vissza a múltunkra – ahogyan tette ezt Rose is – mint az, hogy haladunk a múltból a jövő felé.

 A már említett Titán isten Kronosz Titán néven írta be magát a történelemkönyvekbe, ahol a kronosz vagy idő szó is utal arra, hogy az ember és az idő egymástól nem elválasztható két minőség. Így a Titanic története az emberiség történetének egyfajta visszatükröződése, bár meglehet, hogy éppen fordítva van és a Titanic történetében tükröződik vissza a mi történelmünk.

 Az életünk egy gigantikus álom, ahogyan a Titanic is minden ízében gigantikusra sikeredett. Ezen az álomhajón a társadalom minden rétege képviseltette magát és persze mindenki a státuszának megfelelő kabinban kapott elhelyezést. Így voltak, akik a harmadosztályú fedélzeten kerültek elszállásolásra közös kabinokban – afféle menedékhelyeken – voltak másod- és elsőosztályú kabinokban elhelyezett utasok, no és persze a minden luxussal felszerelt kabinokban indult útjára a társadalom elit rétege, az iparmágnások és újgazdagok csoportja.

 A film remekül ábrázolja az egyes rétegek közötti kontrasztot és megosztottságot. Azt az óriási ellentétet, amely ember és ember között kialakult, s melynek következtében a jelenleg a Földön (Gaia) élő emberek többsége szó szerint gályázik, miközben mások elképzelhetetlen luxus között élnek. A kialakult gigantikus kontraszt egyetlen oka, hogy a többség mára tökéletesen elfelejtette, hogy van benne egy égi, isteni minőség is, mondhatnám elfeledkezett atyjáról, Uránoszról és saját társai ellen fordult. Földhöz ragadt, elveszítette identitástudatát, önazonosságát. A korábbi egységből kettősség, a kettősségből pedig kétség lett. Ez a kétségbe esés abban a pillanatban hág a tetőfokára, amikor az ember szembesül azzal: nincs tovább, a katasztrófa elkerülhetetlen.

 Ahogyan látni fogjuk, a Titanic katasztrófája elkerülhető lett volna és szilárdan hiszem, hogy ha levonjuk a tanulságokat a filmből, akkor az emberiség katasztrófája is elkerülhető. A történelem kereke ugyanis ismétli önmagát: ami egyszer megtörtént, megtörténhet másodszor, harmadszor és sokadszor is. A bölcs ember tanul a példákból, beépíti a tapasztalatokat az életébe és nem süllyed el a tudat tengerében.

 De ne szaladjunk még ennyire előre, inkább tekerjük vissza ezt a képzeletbeli filmet és nézzük meg az eseményeket néhány helyen lelassítva egy-egy jelenetet!

Time to say goodbye avagy viszlát régi világ!

1912. április 10-ét írjuk, amikor pontban déli 12 órakor korának legnagyobb és legnagyszerűbb óceánjárója kifut a southemptoni kikötő 44-es dokkjából, hogy New York felé vegye az irányt. Az 1900-as évek elején a helyzet nem volt rózsás, ahogyan napjainkban sem az. Válságos időszak volt minden tekintetben. A második ipari forradalom elsősorban Németország, Anglia, Amerika és Franciaország megerősödését eredményezte. Ennek következtében iparmágnások, szerencsejátékon meggazdagodottak és különféle ügyeskedések, stiklik segítségével hatalmas vagyonra szert tett újgazdagok álltak szemben elszegényedett és reményvesztett emberekkel. Előbbiek kalandvágyból és üzleti lehetőségeket keresve, utóbbiak végső elkeseredettségükben vágtak neki Amerikának, az Újvilág kapujának.

 Hiszem, hogy minden világ olyan, amilyenné tesszük, hiszen a világ csak egy vászon, amelyre ráfesthetjük gondolatainkat, elképzeléseinket, s az hűen visszatükrözi mindezeket. Nem kell tehát Amerikába utazni egy jobb élet reményében, hiszen az Újvilág nem más mint egy új valóság. Ugyanolyan kézzelfogható mint a jelenlegi, ahogyan lényegi különbség nincs Európa és Amerika között sem. Az új valóság vagy új világ azonban mindig új reményekkel párosul, s amikor az ember már úgy érzi elege lett mindenből, akkor úgy gondolja egyszerűbb egy új vásznat venni és új képet festeni.

 Nem mennék most bele az Illuminátusok vagy Globális elit új világrendjéről szóló elképzelések elemzésébe. Azt azonban szögezzük le, hogy az emberiség hajóját jelenleg ők irányítják és a célállomásuk – a New World Order, az Új Világrend – egy totalitáriánus világkormány, a hozzá tartozó olyan ínyencségekkel, mint például az emberek becsippelése. Mint látni fogjuk, a Titanic, tehát az emberiség tényleges irányítója nem a hajó kapitánya és személyzete, hanem azok az iparmágnások, akik  miközben a luxusgőzhajó szalonjában brandyt iszogatnak és márkás szivarokat szívnak, újabb és újabb üzleti terveket kovácsolnak, miközben gátlástalanul semmibe veszik az alsóbb osztályokon utazókat és elvárják, hogy a hajó teljes apparátusa maradéktalanul az ő utasításaik szerint járjon el. Ez a napjainkra az életünk minden meghatározó területén jelen lévő és azt pókként átszövő háttérhatalom, a Globális elit, amely a hajó személyzetét felügyelve úgy és oda kormányozza a hajót, ahogyan és ahová az érdekei kívánják.

 A Titanic esetében az érdekek azt kívánták, hogy a hajó április 16-án legkésőbb 17.00 órára befusson a kikötőbe, azaz alig több mint 6 nap alatt átszelje az Atlanti óceánt. Hogy miért? A háttérben nagyon is prózai okok húzódtak meg.

 A hírverés szerint a Titanic a transzkontinentális útvonal legnagyobb és legimpozánsabb hajója volt, ám sebessége némileg elmaradt a konkurens Mauretania-Lusitania páros sebességétől. A hajó és az utasok ünnepélyes fogadása a fenti időre volt előkészítve, ám ahhoz, hogy ekkorra befusson a hajó, s így a sajtó még az aznapi zárás előtt hírt adhasson a jeles eseményről, időben kellett érkezni. A kapitány ezért parancsot kapott a hajótársaság ugyancsak a hajón utazó ügyvezető igazgatójától:teljes gőzzel előre! A parancs az parancs, ráadásul a kapitány nyugdíjba készült, így amennyiben a fenti időre megérkeztek volna New Yorkba, utolsó útja lévén élvezhette volna a személyének kijáró hírnevet és tiszteletet is.

 Bár az összesen 50.000 lóerős szerkezet 29 gőzkazánjából csak 24 üzemelt, a hajó így is 22.75 csomós átlagsebességgel száguldott a célállomás felé, miközben bronzból készült hajócsavarjai fáradhatatlanul szelték az óceán habjait. A történések idején az óceán szokatlanul nyugodt volt. Semmi sem utalt arra, hogy bármi veszély is fenyegetné a hajó utasait, eltekintve attól, hogy a katasztrófa előestéjén a hajó a hasonló útvonalon haladó más hajóktól több, jéghegyre utaló figyelmeztető jelentést is kapott. Bár ezek egy része a távírászok túlterheltsége miatt nem jutott a kapitány tudomására, mindazonáltal a hajót irányító parancsnokság tudott a veszélyről.

 A hajó későbbi katasztrófájának okait az alábbi címszavakban lehetne összefoglalni: esztelen versengés, túlzott rohanás, hírnévre való vágy, gőgösség, felelőtlenség, veszélyre utaló jelek figyelmen kívül hagyása.

 Napjainkra ez mitsem változott. Az ember állandóan rohan, léte egyre értelmetlenebb. A nagy rohanásban pedig fel sem tűnik, hogy bár látszólag minden nyugodt, a felszín alatt nagyon is fenyegető dolgok tornyosulnak. A figyelmeztető jelek mindenütt ott vannak, ám egy állandóan siető ember vagy nem ér rá odafigyelni ezekre, vagy úgy van vele mint a Titanic utasai: rábízták magukat a hajó személyzetére, majd ők megoldják a vészhelyzetet.

 E tekintetben is legfőbb ideje annak, hogy mielőbbi változás történjen, megszülessen egy új minőség, egy új, éber és tudatos ember. Ám ehhez átváltozás szükséges. Itt az idő búcsút inteni a réginek és átkelni a hatalmas és sötét óceánon egy új valóságba.

Járt utat a járatlanért el ne hagyd!

 Ha ezt a közmondást betartanánk, akkor az ember soha nem ért volna el el sehová, mert soha el sem indult volna. Úgy tett volna, mint az a kazánfűtő, aki néhány órával a hajó indulása előtt dezertált a személyzet soraiból.

 A tengeren való utazás mindig tele van bizonytalansággal, potenciális veszélyekkel. Bár az ember fél minden újtól és ismeretlentől, mégis vállal egyfajta ésszerű kockázatot a fejlődés, a haladás érdekében. Egy hajót fel lehet és fel kell szerelni minden olyan eszközzel, amely baj esetén életeket menthet, a precíz meteorológiai előrejelzések segítségével pedig előre lehet prognosztizálni, hogy mi várható az útvonalon. Így szükség esetén bármikor intézkedéseket lehet tenni a kockázatok csökkentésére. A Titanic sajnos semmi ilyen intézkedést nem tett és a túlélést szolgáló eszközökkel sem volt felszerelve.

 Az elsüllyeszthetetlennek hitt hajó a minél nagyobb hely érdekében mindösszesen 20 mentőcsónakkal rendelkezett, ám ezek együttes befogadóképessége csak a hajó teljes kapacitásának 30 %-át tette ki. Kinek is jutott volna eszébe, hogy a hajónak nem csak az első, hanem egyben az utolsó útja is ez lesz? Kit érdekelt, hogy esetleg harmadosztályú utasok vesznek az óceán mélyébe, amíg az elit utasoknak van hely a mentőcsónakokban? No és kit érdekelnek a jéghegyről szóló információk, ha egyszer el kell jutni valahová, bármi áron és a megadott időre?

Hajózás a tudat tengerén

Mit is jelentenek a fentiek szimbólikusan nézve?

 A tudat hatalmas óceánja kiszámíthatatlan egészen addig, amíg meg nem értjük és így előre nem tudjuk prognosztizálni a viselkedését. A tudat tengerén való utazás is mindig tele van bizonytalansággal, potenciális veszélyekkel, ám ha megértjük a működését, akkor a legjobb barátunkká válik. A működése pedig pofon egyszerű, mert ugyanúgy működik, mint az igazi tenger.

 A tudat mindig hullámzik, mindig van egy felszálló és egy leszálló szakasza, ahogyan a tenger is állandóan mozog, mely dagály és apály formájában nyilvánul meg. Ez egy természetes és ciklikusan ismétlődő folyamat. Lévén a víz alapállapotában kristálytiszta, ezért ha a tengerbe olajat vagy bármi szennyeződést öntünk, akkor az mocskos lesz. Minél több a szennyező anyag, annál inkább.

 Mivel az emberi test is javarészt vízalapú, ezért az elme segítségével az egyébként kristálytiszta tudat is programozható. Ugyanúgy bemocskolódik a számtalan szennyező gondolattól, mint a tenger. Ezért mindannyiunk felelőssége, hogy megtisztítsuk és tisztán tartsuk a gondolatainkat.

 Persze a tenger és a tudat is intelligens és igyekszik megvédeni önmagát. A tenger állandóan azon munkálkodik, hogy a szennyeződést kimossa magából és partra vesse. A tudat is időről-időre összegyűjti a felhalmozott szennyeződést, hogy a dagály során – egy felemelkedési hullámmal – partra vesse azt. Jelenleg egy ilyen felemelkedési hullám van, ám ez a hullám csak akkor lesz képes igazi emelésre, ha képesek vagyunk jó szörfös módjára meglovagolni azt és nem öntünk újabb és újabb mocskot a tudat tengerébe.

 A valóságváltás, a tudat tengerén való átkelés. Egy soha véget nem érő vándorlás élet és egy másik élet között, hiszen nincs halál, mert a tenger mindkét partja ugyanolyan valóságos. A halál az, amikor valaki nem képes átkelni a tudat tengerén és elsüllyed annak mélyére.

 A halál oka a tudatlanság. A tudatlanság pedig annak fel nem ismerése, ahogyan a dolgok működnek. Ha a dolgok működését nem ismerjük, akkor az irányítás nincs a kezünkben. Ha pedig az irányítás nincs a kezünkben, akkor nem oda kormányozzuk a hajónkat, ahová szeretnénk, hanem oda, ahová a tényleges irányító kormányozza azt.

 A Titanic azért süllyedt el, mert nem a kapitány irányította. Nem az a személy, aki a hajó minden csínját-bínját ismerte és értette, hanem egy olyan felelőtlen ember, akit a hírnév és az esztelen versengési láz mindennél jobban érdekelt. Ha a kapitány irányította volna a hajót, akkor nem száguld ésszerűtlen kockázatot vállalva, hanem inkább lassabban megy és megkerüli a jéghegyet.

 A tudat tengerén a jéghegyek a megszilárdult, megkövesedett gondolkodásmód miatt létrejött akadályok. Begyepesedett hitrendszerek és korlátok, a tudatalattiban – a tenger mélyén – megbúvó láthatatlan veszélyforrások, melyekkel tele van a világunk. A Titanic még nem volt képes a jéghegyeket összetörni, csak kikerülni tudta volna. De szerencsére mára már megjelentek a jégtörő hajók és a tudat tengerében megbúvó temérdek veszélyforrás is mindörökre összetörhető, megszüntethető. Gondolok itt olyan veszélyforrásokra, mint sors, karma, pokol, tisztítótűz és sorolhatnám a végtelenségig.

Emberek és sorsok

 A történet két fiatal, Rose és Jack szerelméről szól. Az édesanyjával utazó Rose látszatra semmiben sem szenved hiányt, ám valójában súlyosan eladósodtak. A csődtől csak az elit osztályhoz tartozó Caledonnal való házassága mentheti meg, melybe anyja bele akarja kényszeríteni és melyre Amerikában kerülne sor az óceánon való átkelést követően. Ugye Te is érzed, hogy mennyire a háttérhatalomtól való függőség ábrázolása ez, ahol a házasság maga a Rendszer előtti tökéletes behódolást szimbolizálja? Ám ez esetben nem jegygyűrűt húznak az ifjú ara ujjára, hanem RFID chippel biztosítják az örök hűséget.

 A lány végső elkeseredettségében öngyilkos akar lenni és a hajó tatjáról a vízbe szándékozik vetni magát. Ekkor azonban megjelenik az életében és megmenti őt egy csavargó életművész, Jack, aki a hajójegyre kártyán nyerte a pénzt.

 A fiú szöges ellentére a lánynak. Egy olyan karaktert képvisel, aki rábízta magát a létezésre. Senkitől és semmitől sem függ, s bár nincs pénze, mégis boldogan és szabadon él. A lány életét ezzel szemben szigorú társadalmi szabályok határozzák meg. Nem élvezi az életet, de próbál eleget tenni az elvárásoknak, mígnem az adott napon elszakad a túlfeszített húr.

Miután Jack megmenti őt összebarátkoznak és kapcsolatuk egyre inkább elmélyül. Jack bevezeti a lányt az egyszerű, ám mégis vidám írek életébe, melynek köszönhetően az eddig túlélő életmódot folytató Rose egyre inkább kinyílik és elemi erővel tör ki belőle a szabad élet iránti vágya. A kinyílás, kitárulkozás szó szerint is értendő, mert Rose megkéri Jacket, hogy rajzolja le őt meztelenül, nyakában a gyémántnyakékkel.

 Caledon persze mindent megtesz, hogy ne essen csorba a becsületén, hiszen dúsgazdag emberként úgy gondolja leendő feleségének egyetlen dolga, hogy tisztelje őt, hiszen nála van a pénz. Ebbéli kérését nyomatékosítja is, amikor megüti menyasszonyát. Rose ekkor belátja, hogy tehetetlen Caledonnal szemben, rászorul a pénzére. Szakít Jackkel, ám nem sokkal később már a hajó rakterében szeretkeznek és Rose úgy dönt, hogy az új világ kapujában Jackkel együtt fog leszállni. A sznob és arrogáns Caledon helyett, akinek állandó elvárásai vannak, Jacket, a szabad életet választja, a túlélés helyett az élet mellett teszi le a voksát.

Te hogyan döntöttél? Maradsz a Rendszer foglya, a pénz rabszolgája vagy megváltod a jegyedet a szabadságba és elutazol egy új valóságba?

Vígan megyünk tönkre!

 A katasztrófa estéjén az utasok még mit sem sejtve mulatoztak és kártyáztak, majd a legtöbben nyugovóra tértek és az igazak álmát aludták, ahogy az emberiség nagy része jelenleg is teszi ezt. Április 14-én 23:40 órakor azonban váratlan fordulat következett be. A szolgálatban lévő őrszem meghúzta a vészharangot és jelezte a fedélzetnek a jéghegyet. Az első tiszt utasítására ekkor éles bal fordulóba kezdtek, mellyel egyidejűleg hátramenetbe kapcsolták a bal oldali hajócsavart. Minden igyekezet ellenére azonban a jéghegy végigsúrolta a hajó oldalát és hat kisebb nyílást ütött rajta. A szakértői vizsgálat alapján a 6 nyílás együttes felülete alig 1.2 m2 volt, ám éppen eggyel több rekeszt érintett, mint amit a hajó el tudott volna viselni, így a hajó teljes elsüllyedése már csupán idő kérdése volt.

 Hogy az emberiség jelenlegi hajóján is komoly sebek éktelenkednek, azt úgy gondolom mindenki látja és talán azt is, hogy mi is hátramenetbe kapcsoltunk. A gazdaság hanyatlik, az emberi értékek kivesztek. Persze mindezek egyáltalán nem váratlanul történtek, mint ahogyan a Titanic katasztrófája is megjósolható volt az adott körülmények között. Ám tanulságos megnézni, hogy mi történt ekkor a hajón és hogyan jelentkezhet ez az életünkben, azaz mi történne akkor, ha egyik pillanatról a másikra rendkívüli állapotot hirdetnének ki a Földön.

 Az első főbb jellemző a hitetlenség. A személyzetből először senki nem akarta elhinni, hogy a hajó el fog süllyedni egészen addig, amíg maga a hajó tervezője ezt minden kétséget kizáróan ki nem jelentette.

 A második jellemző a titkolózás. A pánik elkerülése érdekében hosszú ideig titokban tartották az elkerülhetetlen végzetet és az a döntés született, hogy csak annak szóljanak, akinek kell, mert kevés a csónak. Természetesen ebbe a körbe az elit, első osztályon utazók tartoztak bele.

 Egészen döbbenetes dologra is sor került. Kivezényelték a zenekart a fedélzetre, hogy mintha mi sem történt volna, szórakoztassák az utasokat, mert addig jó, amíg nem tudnak semmit.

 A harmadik főbb jellemző a bizonytalanság. Voltak ugyan, akikhez a személyzet útján eljutottak a kiszivárogtatott hírek, ám ezt a személyzet más tagjai letagadták, így óriási volt a zavar. Senki nem tudott semmi biztosat, a hajón fejvesztett állapot uralkodott.

 A negyedik jellemző a felkészületlenség és szakszerűtlenség. Tudjuk, hogy nem volt elegendő mentőcsónak, ám kevésbé ismert, hogy  a legénység korábban nem tartott mentőgyakorlatot, így azt sem tudták, hogy a mentőcsónakok teljes terheléssel, azaz 65 fővel is tengerre bocsáthatóak. Így a mentőcsónakokba átlagosan csak 20-30 ember szállt be. Mivel azonban a hajó 3547 fős férőhelyen összesen 2207 ember volt csak, ezért még így is 57 %-uk részére lett volna hely a csónakokban.

 Nem mellesleg a 2207 ember úgy oszlott meg, hogy 1316 fő volt az utas és 891 fős a legénység. Az utasok és a legénység száma jól jellemzi napjaink bürokratikus rendszerét. Sok az eszkimó, kevés a fóka.

 Ha most egy elkerülhetetlen katasztrófa előtt állnánk, pontosan ugyanez lenne jellemző. Először egyetlen politikus sem akarná elhinni, majd miután már bizonyosságot szerezne róla azonnal elrendelné a hírzárlatot. Információk ugyan szivárognának ki, de miután ezt nyilvánosan letagadnák, óriási bizonytalanság jellemezné a helyzetet. A média – vagyis a zenekar – pontosan úgy zenélne, azaz olyan (dez)információkat adna át a köznépnek, amilyet a hatalom birtokosa szeretne. Ahogyan a filmben egészen a végsőkig muzsikáltak, ugyanúgy a végsőkig próbálnák elvonni a figyelmet a valós helyzetről.

Ezek az összetevők törvényszerűen vezettek oda, hogy kialakult a pánikhelyzet.

Mentsük, ami menthető!

 Éjfél után 10 perccel – tehát az ütközést követően fél órával – kezdték meg a kapitány utasítására a mentést, ami ilyen körülmények között rendkívül sok idő. Kiosztották a mentőmellényeket és megkezdődött az utasok csónakokba történő beszállítása, persze szigorúan ügyelve arra, hogy először csak az első osztály utasai szállhassanak be. Ekkor már tudható volt, hogy legalább az utasok fele meghal a mentőcsónakok hiánya és a kialakult pánikhelyzet miatt.“De nem a jobbik fele” – mondta Caledon, az acélipari vállalat örököse.

 Elképzelhető, hogy mekkora káosz lehetett a fedélzeten, amikor hajnalban az utasokat fel kellett ébreszteni és végül közölni velük a hírt: a hajó léket kapott és perceken belül el fog merülni. Amikor a kapitány ezt bejelentette – vagyis döntött a rendkívüli állapot bevezetéséről – szó szerint elszabadult a pokol. Egymásnak ellentmondó utasítások hangzottak el, mindenki fejvesztve menekült, de voltak, akik nem voltak hajlandóak mozdulni sem és ellenálltak a kiürítési parancsnak. Nem voltak hajlandóak csónakokba szállni, amit úgy is értelmezhetünk, hogy tévesen azt hitték, hogy nagyobb biztonságban vannak a hatalmas hajón, mint a kicsi csónakokban, de akár úgy is, hogy nem voltak képesek a megszokott életmódjukkal szakítani.

 A fűtők egy részét felrendelték a fedélzetre, de senki nem mondta meg nekik mi a feladatuk. Eközben társaik a robbanás megelőzése érdekében minden igyekezetükkel próbálták a gőzkazánokban eloltani a tüzet. A mentést irányító személyzet előbb azt mentette, aki pénzt adott neki, később már inkább csak a saját életét. Az elit leginkább a pénzét és az ékszereit, a vallásos érzelműek pedig a bibliájukat igyekeztek megmenteni. Csupa hamis érték, semmi igazán emberi és lényeges. Kivéve azokat az embereket, akikben tudatosult, hogy talán utoljára látják szeretteiket és képesek voltak önmagukat feláldozni mások érdekében.

 A kapitány az ütközést követően több mint egy órával, 00:45 órakor adatta le a segélyhívást a távírásszal. Érdekesség, hogy egészen eddig a CQD morzekódokkal jelezték a veszélyt, melynek szokványos jelentése Come Quickly, Danger – azaz gyere gyorsan, veszélyben vagyok. A Titanic volt azonban az első óceánjáró, amely már az új morzekóddal, az SOS kóddal kért azonnali segítséget. Az SOS a Save Our Souls, tehát a mentsétek meg lelkeinket rövidítése, amely egy újabb szimbóluma a belső, igazi emberi értékekre való utalásnak.

 A közelben tartózkodó Californian gőzhajó rádiósa az éjszaka közepén békésen aludt, így nem észlelhette a Titanicról kilőtt jelzőrakétákat és nem hallotta a vészjeleket sem. Végül a Carpathia nevű gőzös fogta az SOS jeleket és indult a luxus óceánjáró felé teljes sebességgel. Ám a távolság nagy volt a két hajó között.

 A Titanic 02:20 órakor kezdte meg végleges merülését a tengerfenék irányába, miután letört róla a tőkesúly. Milyen érdekes ez a tőkesúly megnevezés is! A tőkesúly a hajó stabilitásának alapja, a tőke pedig a gazdaság stabilitásának alappillére. Mennyi véletlen? Vagy mégsem?

 A katasztrófa utolsó perceiben leírhatatlan volt a káosz. Miközben az elit a hajótól eltávolodva nézte végig a Titanic utolsó perceit, emberek tucatjai ugrottak az óceánba. Nekik már nem jutott mentőcsónak, a jéghideg vízben megfagyva vesztették életüket. A vízbe ugrottak között volt Jack és Rose is.

Utolsó erejével Jack még felsegítette Rose-t a hajó egy leszakadt darabjára. Miközben a teljesen legyengült és a hidegtől majdnem eszméletét vesztő lánnyal megígértette, hogy a végsőkig kitart, ő maga lassan élettelenül süllyedt a tenger fenekére.

 Mire a Carpathia odaért, már csak a túlélők – köztük Rose – ellátását tudta irányítani a hajó magyar orvosa, Lengyel Árpád. Az áldozatok pontos száma vitatott, án nagyon érdekes a megoszlásuk. Az áldozatok többsége a legénységből – tehát a Rendszert közvetlenül szolgálók közül – került ki, míg a legkevesebb az elsőosztályú utasok közül. Az elhunyt utasok legtöbbje harmadosztályon utazott és gyanítom, hogy a jelenlegi hajón ugyanez a helyzet.

Utózöngék

 Mindenki saját belátására bízom annak eldöntését, hogy az emberiség hajója léket kapott-e már, s ha igen, akkor a süllyedés milyen fázisában van. Letört már a tőkesúly és a katasztrófa elkerülhetetlen? Képes az emberiség – okulva a Titanic példájából – a túlélő üzemmód helyett a szabadságot választani? Képes saját kormányost állítani a fedélzetre és kezébe véve az irányítást mindörökre leszámolni azzal a háttérhatalommal, amelynek eddig az irányítás jogát átadta? Megmenthető még valami érték az Óceán Szíve medálon kívül, amelyet tudtán kívül hozott ki a hajóról Rose, hogy aztán mint a túlélők egyike a film végén visszadobja azt az óceán mélyére? Képes időben érkezni a Carpathia, a mag népének hajója, hogy öntudatra ébredt nemzetként megmentse az emberiséget?

 Megannyi kérdés, melyre senki sem tudja a választ. Csak az idő fogja megadni rá. Az idő, melyből egyre kevesebb maradt.

forrás: Goldeneye