Szavakon túl

A szavak mindig csak a felszínre mutatnak; legtöbbször nincs túl mély jelentőségük. A szavakkal azokat lehet megtéveszteni, akik azt gondolják, hogy a szavak önmagukban elegendők a mélységek feltárására. Soha nem volt így, és nem is lesz. A szó és az érzéseltéréséből keletkezett a hazugság és az igazság fogalma; később aztán évszázadokon keresztül már csak a fogalmakra építettek anélkül, hogy annak az érzésnek a tudatában lettek volna, melyre ráhúzták az igazság vagy a hazugság szót. Az érzés ad lehetőséget arra, hogy analógiákat alkossunk. A zen tanítók egyik módszere. A tanítvány megkérdezi: Mester, mond el, mi a végső igazság? Ő erre fog egy fűszálat és felmutatja. Mondhatna bármit – nincs rá szüksége, látszólag jelentéktelen dolgot tesz, mégis magában foglal mindent. A nyugati elme logikára, matematikára épít. Az érzés és a matematika a művészetben összpontosul. Egy arányos test a szépség érzetét kelti. A spontán bizalom is erre épül. Az arányos és szép küllemű ember megbízhatóbbnak tűnik. A hirtelen fellángoló szerelem az arányosság, a tökéletesség felsejlése; a test, a forma, a hang, az illat harmóniája, melyhez az elme további képzeteket társít. Az emberi elme analógiákban gondolkodik, de a szavak rendszerét használja. Aki túl sokat beszél, az elveszti szavainak jelentőségét, képtelen annyi érzést átélni, amennyit beszél, így a beszéd üres, semmitmondó. Ha a szavak érzésekkel társulnak, akkor erő rejlik bennük. Buddha kimondott egy szót, és mindenki elhallgatott körülötte. Mások órákon keresztül próbálják fegyelmezni a tömeget, hogy maradjanak csendben, mindhiába. Az érzés a jelenlét. Ha érzed a másik ember jelenlétét, akkor nem is kell semmit mondania, hogy tudjad mire gondol. Ha nem érzed a másik ember jelenlétét, akkor beszélhet hozzád, ordíthat is veled, nem fogod felfogni, hogy mit akar, mert egész máshol jársz. Jézus azt mondja: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. (Jn 14,23-24).A tanítás maga a figyelem; a jelenlét. Ha jelen vagy, ha figyelsz, meghallod a tanítást, ha nem figyelsz, nem hallod meg. Azt írja, aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Ez nem azt jelenti, hogy aki nem szereti Jézust, azt az Atya sem szereti. Hanem azt, hogy ha nincs jelenlét, nincs figyelem, akkor nem jutnak el a szavak sem, nem jut el a szeretet egyik irányba sem. A figyelem már önmagában a szeretet egy formája. Aki figyel, az szeret; ha valaki meghallgat, az jó érzéssel tölt el, és aki meghallgat, azt én is meghallgatom. Aki nem hallgat meg, azt nem tudom én sem meghallgatni, mert nem rám összpontosít, nem nekem beszél. Amiről Jézus beszél az a figyelem, az érzés maga, amit úgy hív, hogy szeretet. Azt mondja, ezt a figyelmet gyakoroljuk egymás közt. A figyelem a másik ember megértése, ha a megértés eltűnik, megszűnik a szeretet is.

Buddha egy fa alatt ült, és a tanítványainak magyarázott. Odament hozzá egy férfi, és beleköpött az arcába. Buddha megtörölte az arcát, és visszakérdezett: - És most? Akarsz még mondani valamit? A férfi kissé összezavarodott, mert nem számított arra, hogy ha valakinek az arcába köpnek, az képes megkérdezni: "És most?" Ez még egyszer sem történt meg vele. Ha megsértett valakit, az feldühödött, és visszavágott. Vagy ha gyáva volt és puhány, akkor mosolygott, és megpróbált a kedvében járni. De Buddha egyikhez sem hasonlított; nem volt dühös, egyáltalán nem sértődött meg, és gyáva sem volt. Csak tárgyilagosan megkérdezte: "És most?" És más nem történt. Buddha tanítványai viszont nagy haragra gerjedtek, nem gondolkodtak, hanem reagáltak. Legközelebbi tanítványa, Ánanda így szólt: - Ez túl sok, ezt nem tűrhetjük el. Te csak tartsd magad a tanításaidhoz, mi meg majd megmutatjuk ennek az embernek, hogy ilyet nem tehet! Meg kell büntetnünk érte! Máskülönben mindenki elkezd majd ehhez hasonló dolgokat cselekedni. Buddha ezt felelte: - Hallgass! Ő nem okozott nekem fájdalmat, de te igen. Ő új ember, idegen. Bizonyára hallott felőlem valamit, hogy "ez a férfi vallástalan, veszélyes ember, aki letérít másokat a helyes útról, egy forradalmár, egy erkölcstelen gazember", és ezek alapján alkotott rólam képet. Nem engem köpött le, hanem a saját elképzelését, azt a képet, amelyet rólam alkotott - hiszen nem ismer engem, akkor hát hogyan köphetett volna le engem? Ha mélyebben belegondolsz - mondta Buddha -, a saját elméjét köpte le. Én nem vagyok része, és látom, hogy ez a szegény férfi bizonyára valami mást is akar mondani, mert ez is a közlés egyik módja - a köpés is egy eszköz arra, hogy elmondjunk valamit. Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy a nyelv alkalmatlan - a mély szerelem, az erős harag, a gyűlölet, az imádság idején. Vannak olyan intenzív pillanatok, amikor a beszéd kevés. Ilyenkor tennünk kell valamit. Amikor nagyon szerelmesek vagyunk, és megcsókoljuk vagy megöleljük a kedvesünket, mit teszünk? Elmondunk valamit. Amikor haragszunk, rettenetesen haragszunk, és megütjük vagy leköpjük a haragosunkat, azzal is mondunk valamit. Én megértem ezt az embert. Bizonyára valami mást is akar mondani, ezért kérdeztem meg tőle: "És most?" A férfi még inkább összezavarodott. Buddha, pedig azt mondta a tanítványainak: - Ti nagyobb fájdalmat okoztatok, mert ti ismertek engem, évek óta velem éltek, és még mindig visszatámadtok. A férfi meglepetten, összezavarodva tért haza. Egész éjjel nem tudott aludni. Ha valaki találkozik egy buddhával, rendkívül nehéz, lehetetlen ugyanúgy álomba merülnie, mint előző éjszaka. Szüntelenül ott kavarog a fejében az élmény. Nem tudta megmagyarázni magának, mi történt. Egész testében remegett, és verítékezett. Még sohasem találkozott ilyen emberrel; Buddha darabjaira törte egész elméjét, minden megrögzött szokását, egész múltját. Másnap reggel újra odament. Buddha lábaihoz vetette magát, aki újra megkérdezte: - És most? Hiszen ez is egy módja annak, hogy elmondjunk valamit, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Amikor idejössz, és megérinted a lábamat, azzal olyasmit mondasz, amit szokványos eszközökkel nem lehet elmondani, amihez minden szó kevés; nem fér el bennük. Aztán így folytatta: - Nézd, Ánanda, ez a férfi megint itt van, és mond valamit. Olyan ember, akiben mély érzelmek dúlnak. A férfi felnézett Buddhára, és azt mondta: - Bocsáss meg azért, amit tegnap tettem! Buddha így felelt: - Bocsássak meg? De már nem vagyok ugyanaz az ember, akivel tegnap azt tetted. A Gangesz szüntelenül áramlik; soha nem marad ugyanaz a Gangesz. Minden ember egy folyó. Az, az ember, akit leköptél, már nincs itt; én csak hasonlítok rá, de nem vagyok ugyanaz, sok minden történt ebben a huszonnégy órában! A folyó nagyon sokat haladt előre. Ezért nem tudok neked megbocsátani, mert nincs bennem semmi neheztelés irántad. És te is más vagy. Látom rajtad, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, aki tegnap idejött, mert az a férfi dühös volt - milyen dühös volt! Ő köpött, te, pedig meghajolsz előttem, megérinted a lábamat; hogyan lehetnél ugyanaz az ember? Nem vagy ugyanaz, ezért felejtsük is el a dolgot. Az a két ember, aki köpött, és akit leköptek, már nincs többé. Gyere közelebb! Beszélgessünk valami másról!

„Vannak pillanatok, amikor azt érezzük, hogy a nyelv alkalmatlan” – írja. A szavak a felszínre mutatnak, így ha valamit nem tudunk igazán elmondani, akkor tettekkel próbáljuk a bennünk bujkáló érzést kifejezni. Ha mérgesek vagyunk, az asztalra csapunk, ha jókedvünk van, szinte szárnyalunk az örömtől. Buddha az érzések felett áll. Nem érzéketlen, csak felettük áll, figyeli őket, ahogy áramlanak, mint a Gangesz. Azt írja: „Látom rajtad, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, aki tegnap idejött”. Melyik ember lehetett valójában ez a férfi? Melyik közelíti meg inkább jellemét? Az, aki leköpte Buddhát vagy az, aki másnap a lába elé borult hódolatával? A jelenlét a kulcs. Sosem számít mi történt a múltban, sem hogy mi fog a jövőben. A jelen érzésével kell foglalkoznunk. Ez a keresztény bűnbocsánat jelentősége is: elfeledni a múltat. Nem vagy ugyanaz. Te az vagy, aki most vagy, senki más. Ezért csak azt kell szemügyre venned, hogy a jelenben mit teszel, és úgy figyelni érzéseidet, mint aki tudatában van, hogy ez az egyetlen pillanat, amivel kifejezheted önmagad. Pont ezért kell jól megfigyelned a pillanatot, nehogy becsapd önmagad. Egyszer ilyen vagy, egyszer olyan. Közben azt gondolod minden jogos, amit teszel, mert a körülmények megkövetelik. Meddig akarod játszani a szerepeket? A szavak mögött rejlő érzések lényünkből kell, hogy táplálkozzanak nem a körülményekből. Ha a körülmények határozzák meg az érzéseinket, akkor mi a jelentősége a létnek? A körülmények vannak, ha jó, ha nem jó – az érzéseknek ezektől függetlennek kell maradniuk, csak így közelíthetjük meg igazán azt, akik valójában vagyunk. Ha nem így teszünk, akkor csak bábuk maradunk, melyet össze-vissza sodornak a különböző helyzetek. Jézus azt mondja: "Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát. Ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és nekidőltek annak a háznak, de nem omlott össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult."(Mt 7, 23-27)Mindegy mit csinálsz, kétféle módon cselekedhetsz. Az egyik az a tett, mely mögött valódi szándék rejlik, a másik meg az a tett, mely mögött nem rejlik valódi szándék. Az első tudja mit tesz, a második csak sodródik. Saját lényünk valódi természetének felfedezése mutat rá arra, hogy az erkölcsi törvények mélyen a szívünkbe vannak írva. A hibákat csak a tudatlanság okozza, nem az emberi természetből fakadó szándék. Ezért bocsátott meg Jézus a rátámadóknak, és ezért nem gerjedt haragra Buddha sem, mikor leköpte az a férfi. Aki „kősziklára építette a házát”, annak valódi szándék van a tettei mögött, aki „homokra építette a házát”, annak nincs valódi szándék a tettei mögött, sodródik a körülményekkel, nem tudja, mit csinál. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34) Megostoroztattak, megaláztak és keresztre feszítettek egy embert. Meggyilkolták. Ez az eredmény. Közben saját elméjük gyilkosává váltak. Harcoltak valami ellen, ami bennük zajlott, az elméjükben, és mivel ellenkező volt a természetükkel, azt gondolták, hogy a zavart el tudják távolítani belőle, ha meggyilkolják azt az embert, aki miatt a zavar keletkezett. Tévedtek. A valós szándék a megszabadulás volt az elme homályától, a végeredmény egy gyilkosság. Később mikor látták, hogy továbbra sem szabadultak meg saját zavarodottságuktól – holott Jézust már meggyilkolták – elkezdték a többi keresztényt is meggyilkolni, hiszen miattuk van még mindig ez a zavarodottság – gondolták. Meggyilkolták őket is, de maradt a zavarodottság. Az elme zavara mindig ellenségeket keres, mindegy hogy ki és milyen jellegű. Ellenség kell. Mert ha nincs ellenség, akkor rá kell, hogy jöjjek, hogy én vagyok megzavarodva. De hát az nem lehet! Én nem lehetek megzavarodva, nekem mindenképp ellenség kell, akin kitöltöm a zavarodottság dühét. Hitler ellenségei a zsidók voltak – ugyanez az eset. De mondhatnánk bármit, a kapitalizmust, a bűnözést, a pedofíliát. Ellenséget keresünk, és azt mondjuk: ez csak igazságszolgáltatás, így helyes. Választanom kell, azt mondom: az ellenség a rossz, mert én jó vagyok, saját rosszaságomat meg kivetítem a világra és elítélem. Érdekes, hogy az ember mindig saját hiányosságát ítéli el leginkább a világban, mintha ezzel teremtene rendet saját zavarodottságában. Mondhatnánk ez megalkuvás, és ez azt jelentené, hogy mindent fogadjunk el a világban úgy, ahogy történik. A világért sem! Buddha talán azt mondja, hogy „helyes az, hogy leköptél”? Nem, de ismeri az ember állapotát, és tudja mi a legmegfelelőbb mód arra, hogy felnyissa a szemeit: ha nem a jól berögzült szerepek szerint reagál – még csak sérelmet sem érzett a történtek miatt, ahogy valószínűleg Jézus sem. Nem könnyű eszerint élni, az ember indulatai folyton felszólalnak, ha az ego igazságtalanságot érez. De igazságtalanságot nem törhetsz ketté igazságtalansággal. Haragot nem csillapíthatsz haraggal. Gyűlöletet nem szüntethetsz meg gyűlölettel. Békét nem teremthetsz, azzal, ha visszaütsz. Az egyetlen út, ha igaz maradsz saját természetedhez, és az elme felháborodását saját magad kezeled, anélkül, hogy ellenségeket keresnél. Épp elég szomorú, ami a világban történik, nem kell hozzá még több ellenség! Így jutunk el oda, ahova a szavak már nem törnek át, ahol az érzéseken keresztül vándorolhatunk az elme homályán át a békesség állapotába. A szavak csak a felszínre mutatnak, azt keresd, ami mögöttük van.

forrás:http://gergodavid.blogger.hu/2013/09/28/szavakon-tul