Nem-növekedés

Táplálékaink jelentős része valójában már az előállítása, gyártása pillanatában is »veszélyes hulladéknak« minősül...

Nemrégiben Budapest adott otthont a Nemzetközi Nem-növekedés Konferenciának, amely globális mozgalom, ahogyan ők fogalmaznak, az „ökológiai fenntarthatóságért és a társadalmi egyenjogúságért”. A mozgalommal kapcsolatban érdemes lenne először is azt a kézenfekvő kérdést feltenni, hogy az ENSZ által is támogatott, 1987 óta globális törekvésként értelmezhető „fenntartható fejlődés” stratégiája miért nem elegendő a „nem-növekedés” hívei számára, és miért gondolják azt, hogy már maga a növekedés is abszurdum.

A fenntartható fejlődés eszmerendszere annak idején úgy definiálta céljait, hogy ez a megközelítési mód „kielégíti a jelen szükségleteit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk képességét, hogy kielégítsék a saját szükségleteiket”. Ha tehát a fenntarthatóság és a nem-növekedés stratégiai koncepciójában meglévő azonosságok és különbségek lényegét kívánjuk megérteni, akkor ennek az öndefiníciós mondatnak a leglényegesebb fogalmán, annak jelentésén kellene elgondolkodnunk, és ez a szükséglet a lehető legbonyolultabb filozófiai kategóriák egyike. Ahhoz tudniillik, hogy egy személy vagy emberi közösség szükségletei meghatározhatók legyenek, arra van szükség, hogy előbb tisztázzuk az adott személy vagy közösség valóságos létminőségét. Hogy egy kicsit érthetőbb legyen: ha körülnézünk mai világunkban, azt látjuk, hogy az emberiség számos olyan „szükségletét” tekinti teljesen nyilvánvalónak, amely nemcsak hogy nem építi, hanem egyenesen rombolja a szó legátfogóbb értelemben vett egészségét, a filozófiai értelemben vett létteljességét. Táplálékaink jelentős része valójában már gyártása pillanatában „veszélyes hulladéknak” minősül, ám óriási energiákkal, jelentős környezetpusztítással megtermeljük és jóízűen el is fogyasztjuk őket, többnyire óriási haszonhoz juttatva előállítóikat.

Mint ahogy annak a méregdrága műanyagszemét-tömegnek a megvásárlása sem lenne létszükséglet, amelyet „játék” címszó alatt árusítanak, és vásárolunk meg mi, fogyasztók, abban a végzetes illúzióban ringatva magunkat, hogy ezzel gyermekeink valóságos szükségletét elégítjük ki. Holott valójában szellemi és fizikai értelemben egyaránt pusztító, hamis szükségletről van szó. Mindez nyilván azért történhet meg, mert egy láthatatlan, diktatórikus hatalom építi fel, telepíti belénk azokat a tévesen legbelső önmagunkénak érzett szükségleteket, amelyek egy általa konstruált világrend negatív létminőségét szolgálják. A hagyományos szakralitás rendjében élő ember még rendelkezett azokkal az ősi tudásokkal, amelyek alapja az volt, hogy az őselemek (föld, víz, levegő) az élet alapvető anyagi-fizikai talapzatát jelentik, így a szülőanyának kijáró tisztelettel tekintett rájuk a régi korok embere.

Pontosan tudta azonban azt is, hogy létének legmélyebb alapja lelki, erkölcsi, szellemi természetű, és az ebből felépülő létszükséglete elsősorban az egyetemes szeretet átélése. Így az ehhez illeszkedő türelemmel, szelídséggel és alázattal próbálta megérteni a számára külső természetet, és valóságos szükségleteinek anyagi részét igyekezett úgy kielégíteni, hogy azzal ne sebezze fel annak végtelen szövetét, vagy ha ez mégis kikerülhetetlen, akkor minden erejével igyekezzen minél gyorsabban begyógyítani ezeket a létsebeket. A nyugatias modernitás világa azonban brutálisan megváltoztatta ennek a berendezkedésnek a létminőségét, és az emberi létezés legfőbb „célfüggvényévé” a profitot tette, ami a világ önfelszámolásának alapprogramja.

Ebben a rendszerben tehát hiába tudjuk, hogy a mai szintnél évente „csak” egy százalékkal több anyag felhasználása nagyjából háromezer év alatt az egész naprendszer, nagyjából ötezer év alatt az egész galaxis, és nagyjából tízezer év alatt pedig az egész ma ismert világegyetem teljes anyagmennyiségét igényelné a földlakók számára. Hiába tudjuk, mert ennek a képtelen helyzetnek a legmélyebb okai ma is feltárhatatlanok.

A mostani konferencia rendezvényei, noha bővelkedtek szellemi élményekben, nem jutottak túl azon a jámbor feltételezésen, hogy az önpusztító, létfelélő növekedés mindössze a tudás hiányából ered, de számos jel utal arra, hogy ez sajnos nem így van. Nem az emberi „tudatlanság” ugyanis az ok, hanem a mértéktelenség, amelynek még mélyebb kiváltója az az atavisztikus szorongás, hogy „mi lesz velem holnap?”, s így „zsigeri indulattal kell még ma magamévá tennem mindent, ami van”. A szorongás legmélyebb oka pedig a hit szétfoszlása, a szakralitással való szembefordulás. A magát újjászületésnek nevező reneszánsz, mint a halál kultúrája, és a magát felvilágosodásnak nevező tudatos elsötétítés előfeltételeit létrehozó „főkonstruktőr” vagy inkább „fődestruktőr” az ismeretlen főszereplője az ember(iség) tragédiájának. 

A nem-növekedés hívei tehát helyesen sejtik, hogy a mennyiség helyett a minőséget kellene az emberi létezés célfüggvényévé tenni, de ehhez előbb nevén kellene nevezni ezt a bizonyos fődestruktőrt, és világossá tenni, hogy csak létrontó művének visszafordítása lehet a megmaradás egyetlen esélye. A konferencia előadásait és beszélgetéseit hallgatva erre kevés lehetőség adódik, mert a mai világmodell alapjait végül is itt sem kérdőjelezte meg senki. Mint ahogy arra sem derült fény, hogy a nem-növekedés az adott világszerveződési modellen belül maradva inkább csak elmélyíti a modell válságát, mintsem hogy orvosolná azt. A növekedés csak egy tünet, és a tünetet okozó bajt kellene felismerni és gyógyítani. Erre azonban, úgy látszik, ma még hiába várunk.

Forrás: Bogár László: Nem-növekedés

http://magyarhirlap.hu/cikk/67414/Nemnovekedes