Magyarság avagy teljesség?

A székelység eredete című írásom okán a minap, vélemény különbözőség alakult ki egy kedves barátommal, azzal kapcsolatban, hogy az ember, ha elindul a spirituális úton, mennyire foglalkozzon nemzeti identitásával, hisz a szellemi érettség mint olyan, különbség nélkül mindenkire, minden népre kiterjedő szeretetet és felelősségvállalást jelent.

Barátom véleménye szerint, az erős nemzeti öntudat inkább bezárja, berekeszti az embert, és mivel állandó visszaélésekre ad okot, inkább akadályoz a fejlődésben, mintsem segítene.

Gondolhatunk itt az arrogáns,  "mellveregető", másokat lenéző, ádázul vicsorgó nemzeti érzelemre, a harciasságra, hergelhetőségre, manipulálhatóságra, más nép fiai ellen hangolásra a nemzeti öntudat okán.

Ez igaz, mert a világon mindenből, amit a vak ego és a tudatlanság használni kezd, torzszülött jön a világra. Ez alól a nemzeti öntudat sem kivétel...

Hallottam róla, hogy például Hamvas Bélát is sokan bántották amiatt, hogy nem  kötődik eléggé saját népéhez a magyarhoz, sőt, talán le is nézi azt.

Egy biztos, ha egy ember tág szellemi horizontot kezd látni, eltörpülnek a nemzeti sajátosságok, és az egész emberiség léptékében kezd el gondolkodni. Hamvas egyre nagyobb területet vett birtokba az emberiség nagy szellemi hagyatékából, és nyíltan ki is mondta, hogy szellemi magányban él Magyarországon. Kortársai között nem nagyon talált olyasvalakit, aki őhozzá  hasonlóan,  mérföldjáró csizmában járta volna a szellemi utat, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy lenézte volna ezt a népet. Tisztán látta. Egy esszéjében aranykori alvó népnek nevezte a magyart, amely a romlottság ellen alvással védekezik.(A méhesben-részlet)

Nálam mindig jól beválik az, ha párhuzamot vonok egy nép és egy ember között. Amint fent, úgy lent, amint kint, úgy bent! - így hangzik Hermész Triszmegisztosz aranyszabálya, mely igen jól alkalmazható mindenre, a mi téridős világunkban.

Tehát, ha úgy tekintünk egy népre mint egy emberre, akkor könnyedén megláthatjuk az egészséges arányokat.

Egy ember akkor áll a helyén, összekötőként ég és föld között, ha öntudata egészséges, mentes mindkét szélsőségtől. Nem tartja magát mindenki másnál különbnek, és nem érzi magát értéktelen, jelentéktelen senkinek. (A spirituális "senkiség"egészen más dolog!) Ugye milyen visszatetsző az, ha egy ember saját magát kiválasztottnak kiáltja ki, és ezzel hivalkodik?

Az egyensúlyban lévő ember felismeri adottságait, és ezeket kiművelve, legjobb tudása szerint végzi a dolgát, szolgálva az életet és a többi embert. Ismeri hiányosságait és munkálkodik kijavításukon. Másokat különbözőnek elfogad, együttműködésre nyitott, de saját érdekeit is szem előtt tartja.

Az egészséges, kiegyensúlyozott nép szerintem ugyanígy működik. Büszke önmagára, őseire, hagyatékára, de mentes a kiválasztottság tudatától, de főleg hangoztatásától, nem tartja magát kiválóbbnak minden népnél. Ugyanakkor híján van a kisebbrendűségi érzésnek is: nem érzi magát alábbvalónak másoknál.

Az egyensúlyban lévő nép felismeri feladatát, küldetését, és szilárd  gyémántként viselkedve igyekszik teljesíteni azt. Más népekkel békés, egyetértést kereső, de megőrzi és védelmezi értékeit, nem engedi azokat sem elveszni, sem elnyomni.

Miért kell véleményem szerint foglalkozni azzal, hogy az ember mely nép fiaként látta meg a napvilágot?

Mert a népünk a karmánk. Sorsunk. Pontosabban: szorosan hozzátartozik a sorsunkhoz. Dolgunk van vele.

A népeknek ugyanúgy van karmája, mint az embereknek. Vannak nehéz karmájú népek, akikben sok fájdalom gyülemlett föl, ugyanúgy, mint ahogyan vannak emberek is, akinek nagyon sok kijut a sorscsapásokból életük során.

A népek lelkületét ugyanúgy meghatározza a sorsuk, mint az egyes emberekét. Sőt! Ez a génjeikbe is beleíródik, mert az érzelmek, és a tapasztalatok belekódolódnak a génekbe, ezekbe a fantasztikus biokémiai információbázisokba!

Közismert például a sokat vitatott zsidó lelkület, melyben a kiválasztottság tudata és az állandó üldözöttség érzése együttesen fordul elő, és nyugodt, érzelmileg teljesen közömbös életre aligha számíthat az az ember, aki e nép fiaként születik meg erre a világra.

A magyarság karmája is eléggé fajsúlyos, és véleményem szerint minden lélek, aki ideszületik, részesül ebből, de szigorúan olyan szinten, amilyen tudatossági szinten van, vagy ahová feltornázza magát élete során.

Meglátásom szerint a magyar valóban egy spirituális program, egy égi irányba bekötő hivatás, elég ha csak a nyelvet vizsgáljuk. Nehéz szótlanul elmenni például amellett is, hogy a Magyar Királyságot éppen úgy feldarabolták, mint régen a táltosokat: testüket szétszaggatták, hogy a táltos összerakván azt, az öröklét tudatához jusson. És még sorolhatnánk a további analógiákat...

Ez a program, sors, magas tudatossági szinten egy elköteleződést jelent a szellemi értékek mellett, míg alacsony tudatossági fokon súlyos frusztráltságot, belső és külső ellentéteket, szélsőségességet, önsorsrontást hoz, éppen a magas potenciál miatt.

A nép karmáját megkerülni a személynek éppen úgy nem lehet, mint ahogyan nem lehet megkerülni a családi karmát sem.

Mind-mind sajátként kell felismerni, elfogadni és megtisztítani.

Ha az emberben belül a helyükre kerülnek ezek a dolgok, akkor kívül ténylegesen érvényüket veszítik.

Én hiszek az emberiségben, mint nagy családban, ahol eltűnnek a nemzeti sajátosságok, de az addig vezető lépcsőfokokat végig kell járni.

Ha megértjük a magyarság sorsát, feladatát, útját, szerepét, és helyt is állunk benne, akkor túlléphetünk rajta. 

A magyarságunk egy színt jelent majd a teljességben, és a kérdés, hogy: "Magyarság vagy teljesség?" érvényét veszíti. 

Szertefoszlik az egész, éppen úgy, mint a személyiség, és mint a többi illúzió, ebben az illuzórikus világban.

Csak a Szeretet marad, csak Isten, a Valóság egyetlen, varrat nélküli szövete...

forrás: http://www.lelekcafe.hu/magyarsag_avagy_teljesseg