Mester! Mondanál valamit arról, hogy mi a különbség a spirituális “Ki vagyok én?” kérdés és a “ki vagyok én” pszichológiai traumája között?

Ez az ego és az én közötti különbség.

Az ego a te hamis elképzelésed arról, hogy ki vagy; csupán az elme tákolmánya. Ez a te saját, elme-gyártotta koncepciód, azonban ennek semmi kapcsolata nincs a valósággal. A világban tökéletesen megfelel, mert ott más egókkal állsz kapcsolatban. Abban a pillanatban, hogy túljutsz az elméden, túljutsz az egódon is, és hirtelen felismered, hogy nem az vagy, aminek mindig is hitted magadat – felismered, hogy a valóságod teljesen más, az nem a testedből és az elmédből áll, és ténylegesen nincs rá szó, amivel kifejezheted.

De ez még mindig nem a végső valóság; ez csak közötte van, a végső valóság és a végső hamisság között. A hamisnál jobb, de a valóban valósnál alacsonyabb rendű. Még mindig van benned valamilyen gondolat a létezéstől való elkülönülésről. Ez az elkülönülés elérhetetlenné teszi számodra mindazt az áldást, ami születés adta jogod. Ha le tudod bontani azokat a falakat, és meg tudod magadat nyitni a valóság végtelenségének, akkor megszűnsz létezni mint különálló entitás.

De ez csak az egyik oldala a dolognak. A másik az, hogy megjelensz mint örökkévaló, mérhetetlen, óriási valóság – határtalan tapasztalás, ami a megvilágosodás vagy megszabadulás egyetlen tapasztalata.

Ez a te pszichológiai traumád, vagy még inkább a pszichológiai drámád.

Vannak vallások, amelyek elfogadták a hamis egót, mint mindennek a végpontját, amin túl nincs semmi. Ez a vallása az összes különböző ateista irányzatnak. Egy kommunista – vagy az az ateista, aki esetleg nem kommunista – mindenféleképpen megáll az egónál. Ez az ő végső valósága.

Az ilyen ember a legszerencsétlenebb a világon. Az összes többi vallás, az ateizmust kivéve – mert én az ateizmust szintén egyfajta vallásnak tartom, a többi vallásnál alacsonyabb rendű vallásnak -, a kereszténység, a judaizmus, az iszlám egy lépéssel továbbmegy. Ezek mind ragaszkodnak ahhoz, hogy hagyd el az egót, és ismerd fel az igazi valóságot, valódi önmagad.

Azonban vannak vallások, mint a zen, melyek végigmennek az úton. Nem elégednek meg csupán annyival, hogy elhagyják az egót. Akkor elégedettek csak, amikor már nincs semmi, amit el lehetne hagyni – még az én is eltűnt -, mikor a ház teljesen üres, amikor azt mondhatod: “Nem vagyok.”

Ez a semmiség ad teret a végsőnek a virágzásra. Nem máshonnan van. Mindig ott volt; csak tele volt zsúfolva korhadt bútorokkal, szükségtelen dolgokkal. Amint eltávolítod ezeket a dolgokat, és a szubjektivitásod üressé válik – mint ahogy egy szoba üressé válik, ha eltávolítasz belőle mindent -, a szubjektivitásodnak ebben az ürességében kivirágzik a végső tapasztalás virága.

Természetesen a régi nyomorúságaid, régi traumáid és drámáid sincsenek többé.

Nincs semmilyen kapcsolatod a saját múltaddal; minden átmenet nélkül elvágod magad mindattól, ami voltál. Hirtelen egy új, teljesen friss megnyílás – egy bizonyos módon, te eltűnsz. Egy bizonyos módon, valódi lényegednek először van alkalma arra, hogy teljes szépségében, teljes ragyogásában megnyilvánuljon.

Ez a megvilágosodás. Ez egy negatív folyamat: érvényteleníted az egót, a pszichológiait; érvényteleníted az ént, a spirituálisat. Addig folytatod, amíg semmi nem marad, amit érvényteleníthetnél, és akkor megtörténik… És hirtelen hazaérkezel – azzal a meglepő felfedezéssel, hogy sohasem voltál távol az otthonodtól; mindig is otthon voltál, azonban a tekinteted különböző dolgokra irányult. Ezek most mind eltűntek. Csak a tanúság, a tiszta tudatosság maradt. Ez a tanúság a vége az összes szenvedésednek és összes poklodnak. Ez a kezdete az arany kapunak is – az ajtók első alkalommal vannak nyitva.

Két fehéregér társalog a laboratóriumban a ketrec rácsain keresztül.
- Mondd – kérdezi az egyik fehéregér -, hogy boldogulsz Dr. Smith-szel?
- Remekül! – válaszolja a másik egér. – Eltartott egy darabig, de végül sikerült beidomítanom. Most már bármikor, amikor megnyomom a csengőt, behozza a vacsorámat.

Különös egy világ. Dr. Smith, a pszichológus, azt gondolja, hogy ő idomítja a patkányokat, a patkányok azt gondolják, hogy ők idomítják Dr. Smith-t. Az ego játszmái… A feleség azt gondolja, hogy ő idomítja a férjet. A feleségek egész életükben a férjüket idomítják; a férjek pedig a feleségüket.

Úgy tűnik, az élet nem áll másból, mint egymás idomításából.

Egy asszony elment Pablo Picassóhoz. Egy portrét akart magáról. A festmény elkészült. Az asszony teljesen elégedett volt. – Csak egy dolgot felejtett le róla – mondta -, a gyémánt nyakéket, a gyémánt gyűrűt és a gyémánt karkötőket.
- De hiszen nincs is önnek ilyen – mondta Picasso. – Az nem számít – felelte az asszony. – Rákos vagyok, és legfeljebb másfél hónapom van hátra. És tudom, hogy a férjem azonnal megnősül, amint meghalok. Csak a halálomra vár, habár állandóan azt mondogatja: “Drágám, nélküled egy pillanatig sem lennék képes élni.” Tudom, hogy nélkülem egy pillanatig se lenne képes élni – azonnal keresne egy másik nőt.
- Nem értem, mi köze van ennek a gyémántokhoz? – kérdezte Picasso.
- Látom, nem érti a női észjárást – válaszolta az asszony. -Azt akarom, hogy a halálom után az a nő, akit a férjem elvesz, lássa a portrémat. Akkor majd azzal fogja gyötörni a férjemet, hogy hol vannak ezek a gyémántok. Így a halálom után se hagyom el őt. Féken tudom tartani, kontroll alatt.

Óriási ötlet. Az emberek teljesen elfelejtettek élni! Kinek van erre ideje? Mindenki idomít valakit. És úgy tűnik, hogy soha senki nem elégedett. Ha élni akarsz, egy dolgot meg kell tanulnod: fogadd el a dolgokat úgy, ahogy vannak, és fogadd el önmagad úgy, ahogy vagy.

Ne egy jövőbeli életre készülj!

A világ összes szenvedése amiatt van, mert az emberek teljesen elfelejtettek élni. Olyan tevékenységgel kötik le magukat, aminek semmi köze nincs az élethez.

Abban a pillanatban, hogy feleségül mész egy férfihez, elkezded idomítani, hogy hűséges maradjon hozzád. Élj, miközben hűséges – ez nem tart tovább két hétnél, mert ennyi az emberi határérték. Két hét. Élj annyira teljes életet, amennyire csak lehetséges – ha ezt teszed és mélyen szereted, akkor az talán segít neki, hogy a harmadik héten is hűséges maradjon. És sose tervezz túl sokat; három hét untig elég.

A saját tapasztalatom az, hogy ha három hétig éltek együtt szerelemben, akkor a negyedik hét is ilyen lesz. Azonban az első pillanattól kezdve zavarnak bizonyos dolgok: mielőtt élni kezdenél, idomítani akarsz. Az idomítással azonban elpocsékolod az időt, és a férfi, aki legalább két hétig szerethetett volna téged, két nap alatt elunja magát.

Volt egyszer egy asszony, aki sose ment férjhez. És amikor a halálán volt, a barátja megkérdezte tőle: – Miért nem házasodtál meg soha? Olyan gyönyörű vagy.
- Minek? – válaszolta a nő. – Ami az idomítást illeti, a kutyámat idomítom, és az sohase tanul! Minden nap idomítom, és mégis késő este jön haza. Van egy papagájom, aki úgy beszél, ahogy az egy férjtől elvárható. Reggelente “hello, drágám”-mal köszönt! Van egy szolgálóm, aki lop és folyton hazudik. Mire kellene nekem egy férj? Minden a helyén van. Ezekhez férjre van szükség?

Nem azért akarsz feleséget, hogy megtapasztald az intimitást és a szeretetet, hanem hogy kiállítási tárgyat csinálj belőle; csak hogy megmutathasd a szomszédoknak, és mindenkit megegyen a sárga irigység, hogy milyen gyönyörű feleséged van. Ékesítsd fel mindennel, hogy mindenki irigyeljen a gazdagságodért – egyébként hogy mutatnád meg a gazdagságodat? A feleség a kirakati baba; ő mutatja, hogy mit értél el, ő mutatja a hatalmadat. Természetesen idomítanod kell, hogy hogyan viselkedjék megfelelően a társaságban, és hogyan segítsen téged az üzleti életben.

Úgy tűnik, igaz az a mondás, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll – persze, különböző módon. És néha csak azért, hogy ne kelljen együtt lennie a feleségével, a férfi őrülten beleveti magát a munkába.

Amikor Henry Fordtól megkérdezték, hogy miért hajtott még akkor is, amikor már olyan sok pénze volt, és volt ideje, hogy kikapcsolódjék és lazítson, azt válaszolta: – Nem ezért hajtottam. Először is azért merültem bele a pénzkeresésbe, hogy elmeneküljek a feleségemtől, aztán pedig kíváncsi voltam, hogy én tudok többet keresni, vagy ő tud többet költeni.

Versengés, egész életre szóló versengés.

Nagyon kevés ember él hitelesen – az emberek csak színészkednek.

Egy férfi ül a moziban, és az előadás alatt a felesége folyton azzal macerálja, hogy bezzeg a főhős milyen nagyon szereti a feleségét. A férj végül megunja, és kifakad: – Hagyd ezt a sok sületlenséget! Ha tudnád, mibe kerül ez neki! Azonkívül ez csak egy film, nem valóság. Kétségtelen, hogy jó színész.
- Ha nem tudnád, az életben is házasok – válaszolja a feleség.
- Óh, Istenem – mondja a férfi. – Ha ez igaz, akkor ő a legnagyobb színész, akit valaha is láttam; különben pedig egyszerűen meghaladja az emberi képességeket, hogy valaki ennyire szeresse a feleségét, még a filmvásznon is. Ez az ember valószínűleg zseni, már ami a színészkedést illeti.

Az emberek azt gondolják, hogy a szeretet csak színészeknek való. Pszichológusok megfigyelték, hogy emberek hosszú órákat töltenek el a tévé előtt. Egy amerikai naponta átlagosan hat órán keresztül nézi a televíziót – ez az átlag. Valószínűleg vannak olyan megszállottak is, akik kilenc, tíz, tizenkét órát töltenek tévénézéssel. A mozizás, a tévénézés, a futballmeccsek és más műsorok nézése közben az emberek lassan-lassan pusztán nézővé válnak; elfelejtenek szeretni. A színészek azok, akik szeretnek; az emberek egyszerűen csak néznek. Nem vesznek részt benne; a hivatásos játékosok vesznek benne részt. Az emberek csak nézik. Nem csinálnak semmit; a székükhöz szögezve mindent megnéznek.

De nézni és csinálni két különböző dolog. Az emberek teljesen elégedettek azzal, hogy látnak egy szép szerelmi történetet. Teljesen elégedettek, hogy látnak egy nagyszerű boxmérkőzést. Közben pedig ők maguk csak kukkolnak.

Ez valami óriási szerencsétlenség, ami emberek millióiból kukkolót csinált. És azok az emberek, akiket néznek, azok a színészek. A szeretetük nem valódi, nekik fizetnek ezért. Szakértők abban, hogyan kell az embereket becsapni, valódinak mutatni azt, amit tesznek. Pedig a könnyeik hamisak, a mosolyuk hamis, a szeretetük hamis, a dühük hamis. Milyen világot teremtettünk magunknak? Akik cselekszenek, mind színészkednek, mert nekik fizetnek ezért, és a világ nem-cselekvő része egyszerűen csak nézi őket.

Azért vagy itt, hogy táncolj. Azért vagy itt, hogy megtapasztald az életet.

Mások teszik meg helyetted. A kedvedért emberek szeretnek, emberek játszanak, emberek csinálnak mindenféle dolgot. És mi marad neked? – csupán a kukkolás. A halál nem fog túl sokat elvenni tőled – csupán a televíziódat, mert semmi másod nincs.

Ez az a hamis ego, ami egy hamis életmintát és életstílust hozott létre. Hagyj el mindent, ami hamis!

Légy hiteles és igaz; ez az első lépés. És ha egyszer hiteles és igaz vagy, látni fogod, hogy ez milyen gyönyörű. És ez teremti meg a vágyat benned, hogy továbbmenj a végső igazság keresésében, a végső megnyilatkozás és végső tapasztalás keresésében, amelyen túl semmi más nem létezik.

Egy híres sebész elment egy afrikai szafárira. Amikor visszatért, a kollégái megkérdezték tőle, hogy milyen volt.
- Óh, nagyon bosszantó – mondta. – Nem lőttem semmit. Jobb lett volna, ha itt maradok a kórházban!
Tizenöt perccel a Titanic elsüllyedése után Maury és Louis egy felfordult tutajon találják magukat. A víz fagyos, a közelben cápák cirkálnak, és a tutaj lassan süllyed. – Ah, jól van – mondja Louis -, rosszabb is lehetett volna.
- Rosszabb? Hogy lehetne ennél rosszabb? – kiáltja Maury.
- Hát, megvehettük volna visszafelé is a jegyeket.

Az emberek majdnem teljesen őrültek – rendkívüli tisztulásra van szükség -, és az őrültségük leginkább a hamis életük miatt van; mivel az nem elégíti ki őket. A hamis étel nem lehet tápláló, a hamis víz nem olthatja a szomjadat.

És egy hamis ego nem adhat neked valódi életet. Ez egyszerű logika.

Osho