Amikor tanácsadóként és spirituális tanítóként embereket fogadtam, hetente kétszer meglátogattam egy asszonyt, akinek a teste telis-tele volt rákos daganatokkal. Negyvenes évei közepén járó iskolai tanárról beszélek, akinek az orvosok a legjobb esetben is már csak néhány hónapot jósoltak.

E látogatások során olykor váltottunk egymással néhány szót, de többnyire csak csöndben ültünk, amelynek során átélte első bepillantásait abba a benne rejlő, nyugodt csöndbe, aminek létezéséről zaklatott tanárélete idején mit sem tudott.

Egy alkalommal feldúlt állapotban találtam: dühöngött és teljesen kiborult. „Mi történt?” – kérdeztem. Kiderült, hogy eltűnt a – számára nagy anyagi és érzelmi értéket képviselő – gyémántgyűrűje. Meg volt róla győződve, hogy az a hölgy lopta el, aki naponta néhány órát töltött nála, hogy gondját viselje. „Nem értem – mondta –, hogy lehet valaki ilyen kegyetlen és szívtelen, hogy ezt tegye velem?!” Megkérdezte, hogy szerintem felelősségre vonja-e a hölgyet, vagy inkább most rögtön értesítse a rendőrséget. Azt feleltem, nem tudok tanácsot adni, hogy mit tegyen, s inkább arra kértem, derítse ki, hogy életének jelenlegi pontján mennyire fontos számára egy gyűrű vagy bármi egyéb. „Nem érted! – mondta. – Ez a gyűrű a nagymamámé volt! Mindennap fölhúztam, amíg a kezem túlságosan föl nem dagadt. Több ez nekem, mint holmi gyűrű! Hát hogy ne borulnék ki?!”

Reakciójának hevessége s a hangjában hallgató harag és védekezés azt jelezte, hogy még nem vált eléggé jelenlevővé ahhoz, hogy magába tekintsen, és – reakcióját az eseményből kiemelve – mindkettőt szemügyre vegye. Haragja és védekezése egyaránt arra utalt, hogy az ego még mindig beszél belőle. Azt mondtam: „Fölteszek néhány kérdést, de ahelyett, hogy rögtön válaszolnál rájuk, figyeld meg, vajon meg tudod-e találni a válaszokat magadban! Minden kérdés után majd rövid szünetet tartok. Amikor válasz érkezik, az nem feltétlenül szavak formájában jön.” Azt felelte, hajlandó figyelni rám. Megkérdeztem: „Fölfogod-e, hogy egyszer el kell engedned ezt a gyűrűt, és talán nagyon hamar? Mennyi idő kell még, hogy készen állj elengedni azt? Kevesebb leszel-e, amikor elengeded? Kevesebb lett-e akkor a veszteségtől az, aki vagy?” Az utolsó kérdés után néhány percig csöndben maradtunk.

Amikor újra megszólalt, mosolygott, és békésnek látszott. „Az utolsó kérdés segített, hogy rájöjjek valami fontosra. Először az elmémhez fordultam válaszért, és az elmém azt felelte: ’Igen, persze, hogy kevesebb lettél! Megrövidítettek!’ Ezt követően újra megkérdeztem magamtól: ’Az, aki én vagyok, megrövidíttetett-e?’ Ekkor már inkább érezni próbáltam a választ, mintsem gondolni. És hirtelen képes voltam érezni a ’vagyokságomat’. Korábban ezt még sohasem éreztem! Ha képes vagyok ilyen erősen érezni a vagyokot, akkor az, aki vagyok, egyáltalán nem lett kevesebb! Most is érzem ezt, valami békéset, de nagyon élőt!”

„Ez a Lét öröme – feleltem. – Csak akkor tudod érezni, amikor kilépsz a fejedből. A Létet érezni kell. Azt nem lehet gondolni. Az ego azt nem ismeri, mert az ego gondolatból áll. A gyűrű valójában gondolatként élt a fejedben, amit összekevertél a ’vagyok’ tudatával. Azt gondoltad, hogy a ’vagyok’ vagy annak egy része a gyűrűben van.

Bármit is talál az ego, amihez hozzákötődhet, az csupán helyettesítője annak a Létnek, amit az ego nem képes érezni. Értékelhetsz dolgokat, és azok fontosak lehetnek a számodra, de valahányszor kötődsz hozzájuk, tudni fogod, hogy az az ego. És valójában sohasem a dologhoz, hanem egy gondolathoz kötődsz, amiben ’én’ vagy ’enyém’ van. Valahányszor teljesen elfogadsz egy veszteséget, túllépsz az egón, s akkor előemelkedik az, aki vagy, a ’vagyok’, ami maga a tudat.”

Így felelt: „Most megértettem Jézus egy mondását, ami korábban értelmetlennek tűnt számomra: ’Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is’.”

„Így igaz – mondtam. – Ez nem jelenti azt, hogy sohase zárd be az ajtódat. Mindössze azt jelenti, hogy néha a dolgok elengedése sokkal nagyobb erejű tett, mint a védekezés vagy a rácsimpaszkodás.”

Élete utolsó heteiben, ahogy a teste gyengült, egyre ragyogóbbá vált, mintha fény sugározna át rajta. Számos tulajdonát elajándékozta, néhányat annak a hölgynek, akiről feltételezte, hogy ellopta a gyűrűjét, és minden egyes elajándékozott tárggyal mélyebbé vált az öröme. Amikor a mamája fölhívott, hogy értesítsen lánya haláláról, megemlítette, hogy a gyűrűt később megtalálták a fürdőszobai gyógyszeres szekrénykében. Visszahozta volna a hölgy a gyűrűt, vagy az mindig is ott lapult? Sohasem fogjuk megtudni. Egyet tudhatunk: az élet megadja neked azt a tapasztalást, ami a legtöbbet segít majd tudatod fejlődésében, bármi legyen is az. Miből tudhatod, hogy erre a tapasztalásra van szükséged? Abból, hogy ebben a pillanatban ezt tapasztalod.

Ezek szerint tehát rossz dolog lenne büszkeséget érezni valamilyen tulajdonoddal kapcsolatban vagy neheztelést olyanokkal szemben, akiknek többje van, mint neked? Egyáltalán nem. A büszkeségérzet, a kitűnni akarás, az én látszólagos erősödése a „több, mint…”, illetve gyengülés a „kevesebb, mint…” révén se nem jó, se nem rossz – az az ego. Az ego nem rossz. Csupán tudattalan. Ha megfigyeled magadban az egót, kezdesz túljutni rajta. Ne vedd az egót túl komolyan! Amikor egós viselkedést észlelsz magadban, mosolyogj! Olykor akár nevethetsz is. Hogyan tudott az emberiség ennek ilyen sokáig bedőlni?! Legfőképp pedig tudd, hogy az ego nem személyes valami. Az nem az, aki te vagy. Ha az egót személyes problémádnak tekinted, az pusztán az egódat erősíti.

/Eckhart Tolle – Új Föld/