-Mi legyen a fejezet címe? - kérdezte Ariel.

    -A címe?... Legyen nagyképű címe:

BOHÓCBEAVATÁS. BARIO ÖNVALLOMÁSA

    - Első tétel: nagybetű...

    MINDEN EMBER ŐRÜLT!

    Ez az első szabály.

   Normálisnak csak azt az embert lehet nevezni, aki szeret, ezért - mivel a szó igazi értelmében manapság senki sem tud - minden ember őrült. 

   Ez alól igen kevés kivétel van. Még a bohócok között is nagy ritkaság. Ha most önmagatokba néztek, egymásra vagy rám, azt látjátok, hogy valami tüzecske pislákol ugyan bennünk, de nem az igazi.

   Először is, mert félünk.

   Félünk a holnaptól, a haláltól, a sötéttől.

   Közlöm veletek, ha valóban szeretnénk, se a jövőtől, se a sötétségtől nem félnénk.

  Aki szeret, annak nincs félnivalója, mert a mindenség vele van. A legnagyobb pech, ami történhet vele, hogy meghal, ami számára nem a sírgödröt jelenti, hanem az örök életet.

   Az igazi bohóc nem él, hanem... Nagybetű!...

   ÖRÖKKÉ ÉL!

   ÉS AZ ÖRÖKLÉT SZERETETBŐL VAN SZŐVE.

   AZ IGAZI BOHÓCOT AGYONVERNI SEM LEHET,

   MERT MINDIG FELTÁMAD.

   Megölik - föltámad.

   Újra megölik - újra feltámad.

   Olyan, mint a keljfeljancsi vagy a Csodálatos mandarin.

   Mi ettől, sajnos, messze vagyunk még.

   Mert ott van én-ünk.

   Az Én-Én-Én-Én-ÉN!

   Itt van például a mi esetünk: Puck és az én történetem.

   Puck, ugye, lökött, ezt nem is kell külön mondanom. Hajtja a szabadság vágya. Képes lenne egy lábon kiugrálni innen, csakhogy egyedül lehessen!... Számára a szabadság: én, én, én, én, ÉN! Nincs benne senki más. Csak én-én-ÉN! A fél szemem mindig rajta van: nem tudom, mikor ugrik még egy halálos varázsugrást: "Hátha mégis sikerül repülnöm, egyedül!"

   Született szabadulóművész.

   Teljesen megértem őt.

   Mert én is lökött vagyok ám! Én is szabadulóművész vagyok! Bennem is ott tombol az én, én, én, ÉN!

  Ráadásul megöregedtem. Elfáradtam. Elegem van. Gondoltam, ma éjszaka leteszem végre a lantot. Nem csak a pályám, a tanítás terhét is. És erre mi történt? Ahelyett, hogy elkezdhetnék végre élni, egyedül én-én-ÉN... élni egy befelé forduló magányos életet, ahelyett, hogy végre szabad lennék, cipelhetem ezt a lökött Sasverebet a nyakamban!... Akitől a maradék hajam is leég!... Tudjátok, mi volt a tervem?... -ábrándosan csillogott a szeme, mint egy sóvárgó gyermeké. -Hogy ma reggel, ha elválunk: irány a tengerpart! És úszok végre egy jót a zöld-arany hullámokkal simogató hűvös óceánban! Bele a felkelő arany-ezüst Napba!... Ehelyett: irány a kórház!... Hordágy, röntgen, fogkefe, hálóing, vécépapír, papucs...

   Ha mi szívből szeretnénk egymást, nem éreznénk a helyzetet tehernek. 

   Boldogok lennénk mindketten.

   Lábfájás és cipelés ellenére is.

   Ha kedves számunkra valaki, a papucs és a vécépapírja is többet ér, mint az arany Nap és a tenger!

   De mivel még egyikünk sem igazi bohóc, hanem csak posztmodern őrült, ideg - és lélekbeteg, ott lakik bennünk a szeretetre képtelen rohadt kisördög, az én-én-ÉN, aki azt övölti: "Szabadulj meg a másiktól!!!... Éld az életedet! Élet az: függeni valakitől?... Pláne, egy ilyen önfejű majomtól, akitől pillanatonként fölmegy a vérnyomásod?!"... És az ő számára élet ráhagyatkozni egy ilyen öreg, erőszakos, önző, egoista, autista, artista, atavista, autokrata pasira, mint én?!... Vagy bárkire, amikor szabad akar lenni?! Így van, Sasverebem?

   Puck keservesen sóhajtott.

   - Második tétel: Nagybetű!...

   A BOHÓC BOLDOG!

   Nem magunkról beszélek. Mi nem vagyunk még igazi bohócok. Én is csak tanítom a bohócságot. Egy-egy pillanatomban azzá is válok. De aztán vissszazuhanok újra a civilek közé. Ahogy manapság mondják: "kijózanodok".

   Vagyis gyengék még a szárnyaim.

   Az igazi bohóc, aki két-három éves koromban voltam, szárnyak nélkül is tudott repülni.

   "Kisfiam, te nem élsz a földön!" - mondta a nagyapám. És hangjában a bosszúság mellett némi irigység is vegyült.

   Akkor még igazi bohóc voltam!

   Akkor még tudtam, hogy mi nem élünk a földön.

   Csak átutazunk rajta.

   Mit jelent ez?

  Azt, hogy nekünk az élményeken és a tapasztalatokon kívül nincs itt semmink.

   És nem is lesz, soha!

   Nem úgy, hogy házunk, vagyonunk, bankbetétünk, hatalmunk, földünk, gyűrünk, nyakláncunk és karóránk nincs, de még karunk, lábunk sincs... Hajról már nem is beszélek, mert azt már el is vesztettem!... Ezt mind csak az átutazáshoz kaptuk kölcsön, mert ebben az országban - ami nem a miénk - olyan testben járunk, amely az itteni éghajlathoz van szabva, és idővel rávénül az emberre, és nem tud benne élni.

   Semmi nem a miénk! Mindent le kell adni a kijáratnál!

   És amiről a leginkább azt hittem: az "enyém", a kalapom, a fene tudja már, hol gurul! Az én világhíres Bario-kalapom! Kidobtátok csibészek, az én egérszürke jellemkalapomat, ami inkább volt az enyém, mint a saját fejem!... És tudjátok, mit mondok? Ott egye meg a fene!

   "Ha nem változtok meg, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mehettek be a mennyek országába."

   Emlékeztek rá?

   Így tanította a mesterek Mestere.

   Mi most azon ügyködünk, hogy megváltozzunk.

   És ha ez néha sikerül, akkor nem hiányzik semmi. Nem baj semmi. Nem kell semmi. Nem félünk semmmitől. Nem függünk senkitől, mert miénk a mennyek országa, és tudjuk, hogy ez az ország bennünk van.

   Jön velünk mindenhová.

   Nem kell, hogy égjen a villany vagy égjen a fáklya: a saját fényünkben járunk.

   S ezért bárhová kerülünk is, a sötétség körülöttünk felderül. Pincében, lövészárokban, kórházban, menhelyen, egy halálra ítélt cirkusz vaksötét alagsorában... ad abszurdum, még egy bankban, templomban vagy akár a parlamentben is.

   Ezt a szót írd le nagybetűvel és három felkiáltójellel...

   FELDERÜL!!!

   Ami azt jelenti, jól figyeljetek, hogy a Világosság és a Derű párban járnak! Mert a kettő: egy.

   Ahová belépünk, ott derültség lesz.

   Felderültség.

   Hajnalhasadás.

   A mi Istenünk kacag.

   Nem azért, mert lát minket - azon akár sírhatna is! -, hanem mert a derű a lényéhez tartozik.

   "Legyen felderültség!" - mondá az Úr, amikor a kaotikus, rettegő, sötét Semmit fényre derítette.

   És a fény megszületésével Ő is nevetni kezdett.

   Amikor valaki azt mondja, hogy az élet tiszta röhej, azt jelenti, hogy az illető megvilágosodott.

   Most lett bohóc.

   Harmadik tétel: nagybetű!

   A BOHÓC NEM SZERET MEGHALNI!

  Ha választania kell a halál és a csirkepörkölt lözött, tuti, hogy a csirkepörköltet fogja választani.

   Akkor is, ha a csirke kissé rágós.

   Mindez nem azért van, mert szereti a rágós csirkét.

Mégcsak azért sem, mert fél a haláltól.

   Mert amúgy, persze fél tőle - ha nem is annyira, mint a civilek, mert számára a halál csak átváltozás. Átlépés egyik világból a másikba. És a bohóc minden világban csak átutazó. Otthon egyik világban sincs. Nem azt mondja, amit a vallásos emberek, hogy "A földön idegen vagyok, odaát van az igazi otthonom", hanem azt mondja, hogy:

    ...Nagybetű!

   AMÍG VAGYOK, MINDEN VILÁG KÁPRÁZAT!

   Ez is, az is. Az e világ is, a túlvilág is! Ha meghal, nem a valótlanságból kerül a Valóságba, hanem egyik varázslatból a másik varázslatba jut.

   Mi varázslatból varázslatba élünk.

   Éjszaka álmodunk: varázslat. Reggel felébredünk: az is varázslat.

   Egyik sem valóságos.

   A bohóckirály ezt úgy mondta:

   "Mi oly anyagból vagyunk, mint álmaink.

   És kis életünk álommal van kerítve"

   Egy vallásos ember pedig így mondaná... Nagybetű!

   ISTENEN KÍVÜL SEMMI SEM VALÓSÁG!

   Minden álomszerű.

   Vannak szép álmok és vannak csúnya álmok - de álmok.

   Amit persze mindig százötvenezer százalékos valóságnak hiszünk.

   Nem az, poveretti!

   Minden játék.

   Itt vagy odaát, ébren vagy álomban, földön vagy a szellemvilágban, de minden játék.

   S aki a lélekkel játszva örvendezik, annak szabad minden világ.

  Drága nagyanyám - az apai nagyanyám, Pepi néni -, akitől mindezt nagyon korán megtanultam, épp ezért nem tudott meghalni.

   Ez egy nagyon tanulságos história!

   Elmesélem nektek Pepi mama törénetét.