Az ego akkor alakul ki, amikor valami olyasmivel azonosulsz, ami valójában nem vagy. Bárki is légy, semmi szükséged azonosulásra. Semmivel sem kell azonosulnod: már eleve az vagy, aki vagy.

Tehát bármilyen azonosulásról is legyen szó, az azt jelenti, hogy valami mással azonosulsz – valamivel, ami nem vagy. Az ember azonosulhat a testével, az elméjével, de abban a pillanatban, amint ez megtörténik, elveszíti önmagát. Erről szól az ego. Így formálódik, így kristályosodik ki.

Amikor azt mondod én, valamivel máris azonosulsz: egy névvel, egy személyiségtípussal, egy testtel, egy múlttal, egy elmével, bizonyos gondolatokkal és emlékekkel.

Csak akkor tudod azt mondani, hogy én, ha mélyen leg belül azonosulsz valamivel. Ha semmivel nem azonosulsz, és képes vagy csak önmagad maradni, nem tudod többé azt mondani, hogy én – az én egyszerűen eltűnik.

Ez pedig minden rabszolgaság kiindulópontja.

Azonosulj bármivel, és börtönbe zárod magad – maga az azonosulás lesz a börtönöd. Ne azonosulj semmivel, maradj teljesen önmagad, és akkor megtapasztalhatod a szabadságot. Az ego a rabság, az ego-nélküliség pedig maga a szabadság.

Mindenki azonosul például a nevével, holott mindenki név nélkül születik. Végül aztán ez a név olyan fontossá válik a viselőjének, hogy képes akár meg is halni érte. Pedig hát mi egy név? De abban a pillanatban, hogy azonosulsz vele, rendkívül fontossá válik annak ellenére, hogy mindenki név nélkül születik. Vagy ott a külső: mindenki azonosul a saját külsőjével. Amikor odaállsz a tükör elé, mit látsz? Magadat? Ugyan már! Egyetlen tükörben sem láthatod magadat, pusztán azt a formát, amivel épp azonosítod önmagad.

Az már az emberi elme hülyesége, hogy függetlenül attól, hogy ez a külső mindennap változik, de te továbbra is azt hiszed, hogy az te vagy. Amikor kisgyermek voltál, milyen volt a külsőd? Amikor még az anyaméhben voltál, milyen volt a külsőd? Amikor még csak petesejt és spermium voltál, milyen volt a külsőd? Ha készítettek volna a megtermékenyített petesejtről egy mikroszkopikus felvételt, felismernéd magad az anyaméhben? Tudnád ezt mondani?

Igen, az ott én vagyok.

Képes lennél rá? Nem. Ha felvették volna magnóra az első ordításodat, amikor megszülettél, vajon felismernéd a hangodat, és tudnád ezt mondani?

Igen ez az én hangom

Nem. Pedig a tiéd volt, és azzal is azonosulnod kellett valamikor.

Ha egy emberről a haláláig képeket készítünk… A külsőnk folyamatosan változik – van némi folytonosság, mégis minden pillanatban változik… A tested hét évente teljesen kicserélődik; ma már egyetlen sejt sem ugyanaz benne, mint hét évvel ezelőtt volt, mégis azt gondoljuk:

Ez az én testem, ez én vagyok.

A tudatosságnak nincs formája. A forma csak egyfajta külsőség, ami egyfolytában változik – mintha csak a ruhád volna.

Ha semmivel nem azonosulsz – sem a neveddel, sem a testeddel – akkor ugyan hol az ego?

Akkor egyszerűen csak vagy, és közben mégsem vagy. Akkor tisztán csak te magad vagy, de az ego nincs sehol. Ezért mondta Buddha, hogy az én az nem-én. Úgy nevezte: anatta, anatma. Vagyis:

Nincs egód, tehát nem nevezheted magad atmának sem. Nem mondhatod magadra, hogy én, mert nincs én. Csak a puszta létezés létezik.

És ez a puszta létezés a szabadság.

"Néha, amikor az elmém sötét oldala megmutatkozik, nagyon megijedek. Nagyon nehéz elfogadnom, hogy ez természetes, mert csak a világos oldal ellentéte. Mocskosnak, bűnösnek és értéktelennek érzem magam miatta. Szeretnék szembenézni az elmém minden rétegével, hiszen te is mindig azt mondod, hogy ahhoz, hogy túllépjünk az elmén, először el kell fogadnunk azt. Tudnál mondani valamit erről az elfogadásról?"

Az első lépés az, hogy meg kell értened, te nem az elméd vagy. Sem a világos, sem a sötét oldala nem vagy. Ha a világos oldallal azonosulsz, akkor lehetetlenné válik, hogy elválaszd magad a sötét oldalától -ez a két oldal ugyanis ugyanannak az éremnek a két oldala. Tiéd lehet az egész, vagy eldobhatod az egészet, de nem darabolhatod fel.

Az emberek szorongása abból adódik, hogy mindig azt akarják választani, ami szép, ami fényes; a napsugarat akarják, ami a felhők közül előtör, de a felhő már nem kell nekik. Csakhogy a felhők közül előtörő napsugár nem létezik a felhők nélkül. A sötét felhő az a háttér, ami nélkül a napsugár nem is volna látható.

A választás szüli a szorongást. Azzal kezdődnek a bajok, hogy választasz. Ha nem választasz, akkor egyszerűen csak jelen van az elme, annak pedig ott a sötét és a fényes oldala is – és akkor mi van? Mi köze ennek hozzád? Miért kéne aggódnod emiatt? Abban a pillanatban, hogy nem választasz semmit, minden aggodalom eltűnik. Egyszerűen csak elfogadod, hogy az elmének már csak ilyennek kell lennie, ilyen a természete – de ez nem a te problémád, mert nem te vagy az elme. Ha te lennél az elme, akkor ki választana? Ki akarna túllépni az elme határain? És ki próbálkozna azzal, hogy elfogadja, hogy megértse, hogyan kell elfogadni az elmét?

Csak tanúja vagy az egésznek, semmi más.

A probléma ott kezdődik, amikor ez a szemtanú, ez a megfigyelő elkezd azonosulni mindazzal, amit szépnek és jónak talál, de közben elfelejti, hogy a kellemetlen dolgok mindig árnyékként követik a jó dolgokat. A napos oldallal semmi bajod – azt élvezed. A gond akkor kezdődik, amikor felbukkan a másik oldal – akkor kettészakadsz.

De ezt csak magadnak köszönheted, hiszen ahelyett, hogy megmaradtál volna szemtanúnak, azonosultál. A bűnbeesés bibliai története csak mese, ez azonban a valóság – beleestél abba a hibába, hogy azonosítottad önmagad valamivel, és ezáltal odaveszett a szemtanúságod. Próbáld ki alkalmanként, hogy engeded az elmének, hadd legyen az, ami akar – csak közben ne feledd, hogy te nem vagy azonos vele. Meg fogsz lepődni. Ahogy egyre kevésbé azonosulsz vele, az elme egyre inkább veszít az erejéből, ugyanis minden erejét az azonosulásból nyeri – így szívja a véredet. De ha félreállsz, ha odébb mész egy kicsit, az elme magára marad.

Amikor megszűnik az elméddel való azonosulás, azonnal jön a felismerés, hogy te nem vagy azonos az elméddel; ez még ha csak egy pillanatig is tart csupán, csodálatos tapasztalás: az elme egyszerűen eltűnik, nincs ott többé. Pedig addig állandóan ott lógott a nyakadon – éjjel-nappal, még álmodban sem hagyott békén -, és most hirtelen nincs sehol. Körbenézel, és sehol semmi… mindenütt csak az üresség.

Az elmével együtt eltűnik az én is, mert a tudatosságnak csak egyetlen valódi szintje van, ott pedig nincs én. Inkább valami vagyokság-nak mondhatnánk, vagy még inkább vanság-nak, hiszen a vagyokság-ban is ott rejtőzik az én. Ahogy megismered ezt a vanság-ot, egyetemessé válik, eggyé válik a létezéssel. Tehát ha eltűnik az elme, eltűnik az én is, és vele együtt nagyon sok olyan dolog is eltűnik még, amelyek korábban nagyon fontosak voltak számodra, és rengeteg gondot okoztak. Folyton próbáltad megoldani ezeket a problémákat, de közben azok csak egyre bonyolultabbakká és bonyolultabbakká váltak; folyton csak szorongtál, és úgy tűnt, nincs is kiút.

Szeretnélek emlékeztetni A liba kint van! című zen történetre, ami az elméről és a létezésről szól.

A mester azt mondja a tanítványnak, hogy elmélkedjen a következő koanon: Betettek egy kis libát egy palackba. Etették, táplálták, a liba pedig egyre csak nőtt és nőtt és növekedett, míg végül betöltötte az egész palackot. Most már túl nagy: nem fér ki a palack száján, a palack nyaka pedig túl szűk. Ha a liba a palackban marad, elpusztul. A koan arról szól, hogy hogyan vedd ki a libát anélkül, hogy összetörnéd a palackot és elpusztítanád a libát.

A tanítvány erősen törte a fejét. Vajon mi lehet a megoldás? A liba túl nagy; nem tudod úgy kivenni, hogy össze ne törnéd a palackot, de azt nem teheted. Vagy pedig csak úgy tudod kivenni, ha közben elpusztítod a libát, ha nem törődsz azzal, hogy élve vagy halva kerül-e ki a palackból. Ám ez sem megengedett.

Telik-múlik az idő, és a tanítvány egyre csak a fejét töri, de nem talál megoldást. Aztán egyszer csak fáradtan és elcsigázottan a tanítványnak hirtelen megvilágosodik a megoldás: a mestert sem a palack, sem a liba nem érdekli – ezek valami mást jelképeznek. A palack az elme, a liba pedig te vagy… de ha szemtanú maradsz, akkor ki tudsz kerülni az elme fogságából. Bár te nem vagy az elmében, annyira azonosulhatsz vele, hogy azt kezded érezni, hogy odabent vagy.

A tanítvány odaszalad a mesterhez, hogy elmondja: a liba kint van. A mester pedig így szól:

Megértettél. Most pedig tartsd is kint! A liba sohasem volt odabent.

Ha egyre csak a libával és a palackkal viaskodsz, akkor sosem fejted meg a talányt. Rá kell jönnöd, hogy ez a kettő valami mást kell hogy jelképezzen; egyébként a mester nem adta volna fel ezt a találós kérdést. Hiszen a mester és a tanítvány legfontosabb munkája mindig valahol az elme és a tudatosság vizsgálata körül van, ez a kettejük ügye.

A tudatosság a liba, ami nincs is bent az elme palackjában. De te azt hiszed, hogy odabent van, és mindenkit arról faggatsz, hogyan tudnád onnan kijuttatni. És akadnak olyan idióták, akik különféle módszereket is ajánlanak, hogy kisegítsék a libát a palackból. Azért nevezem őket idiótáknak, mert egyáltalán nem értik, hogy miről van szó. A liba kint van, sohasem volt a palackban. Tehát az a kérdés, hogy hogyan hozhatnád ki, föl sem merül.

Az elme pusztán egy gondolatfolyam, mely agyad képernyőjén vonul át előtted. Te a szemlélője vagy mindennek, ám egy idő után elkezded azonosítani magad a szép dolgokkal – ezek a csalétkek. És amint belefeledkeztél a szép dolgokba, egyben a csúnyák is foglyul ejtettek, hiszen az elme nem létezhet kettősség nélkül. A tudatosság nem létezhet kettőségben -az elme pedig nem létezhet kettősség nélkül. A tudatosság nem-kettős, az elme kettős. Úgyhogy figyelj.

Osho