"Amíg az őrizetlen elme  irányítja az életedet, addig a
fájdalom generálódása elkerülhetetlen.  A most létrehozott
fájdalmad mindig az el nem fogadásnak valamilyen formája,
valamilyen tudattalan ellenállás azzal szemben, ami van.
 A gondolat szintjén az ellenállás az ítélkezés valamilyen
formája. 
Az érzelmek szintjén az ellenállás a negativitás valamilyen
formája.
 A fájdalom intenzitása a jelen pillanattal szemben
kialakult ellenállás mértékétől függ, az pedig attól, hogy
mennyire azonosulsz az elméddel. Az elme törekvése mindig a
most elutasítására, és a mostból való elszökésre irányul.
Más szóval: minél jobban azonosulsz az elméddel, annál
többet szenvedsz. Vagy úgy is fogalmazhatok: minél inkább
képes vagy elfogadni és értékelni a mostot , annál szabadabb
vagy a fájdalomtól, a szenvedéstől,  annál szabadabb vagy az
egós elmétől. 

Miért tagadja az elme oly megrögzötten a
mostot? 

Mert nem képes funkcionálni és rajtad uralkodni az idő
nélkül, ami számára a múlt és a jövő, s az időtlen
mostot ezért fenyegetésként éli meg. Az idő és az elme
valójában elválaszthatatlanok egymástól.  

Igen, ahhoz, hogy működni tudjunk e világban, szükségünk van
az elmére, csakúgy, mint az időre.
Egy ponton azonban az elme és az idő átveszik az uralmat az
életünk fölött, és éppen ebből fakad a működési zavar, a
fájdalom és a bánat. Uralmának fönntartása céljából az elme
folyamatosan arra törekszik, hogy a jelen pillanatot a
múlttal és a jövővel takarja be. Így a mosttól
elválaszthatatlan Lét vitalitását és végtelen teremtő
képességét is elfedi az idő, valódi természetedet tehát
elhomályosítja az elme. Az emberi elmében az idő egyre
nehezebb terhe gyűlik össze. Mindenki szenved e teher súlya
alatt, ráadásul minden percben még tovább is növelve azt,
valahányszor csak semmibe veszik vagy megtagadják a jelen
csodálatos pillanatát, illetve amikor egy jövőbeli - csak az
elmében és soha nem a valóságban létező- pillanat elérésének
eszközévé fokozzák le azt. Az idő fölhalmozódása a kollektív
és az egyedi emberi elmében egyúttal hatalmas mennyiségű, a
múltból származó fájdalomüledéket is lerak oda. Ha nem
akarsz több fájdalmat létrehozni magad és mások számára, ha
nem akarsz hozzátenni a benned még mindig élő, a múltból
származó fájdalomüledékhez, akkor ne teremts több időt! Vagy
legalábbis ne többet, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy
életed gyakorlati vonatkozású ügyeit kezelni tudd! 

Hogyan hagyjuk abba az idő teremtését? 

Értsd meg mélyen, hogy csak a jelen pillanattal rendelkezel!
Állítsd a mostot életed középpontjába! Amíg ez idáig az
időben éltél, és csak rövid látogatásokat tettél a mostba,
tedd át lakhelyedet a mostba, és csak akkor tegyél rövid látogatásokat a múltba és a jövőbe, amikor élethelyzeted gyakorlati tennivalói azt feltétlenül szükségessé teszik! 

Mindig mondj igent a jelen pillanatra! 

Hiszen mi lehetne hiábavalóbb és esztelenebb,
mint belső ellenállást tanúsítani azzal szemben, ami már
van? Mi lehetne ostobább, mint szembeszegülni magával az
élettel, ami most van, és mindig csak most van? Add meg
magad annak, ami van! Mondj igent az életre, és meglátod, az
hirtelen elkezd érted , s nem pedig ellened működni!
Bármit is tartalmaz a jelen pillanat, fogadd el, mintha
magad választottad volna azt! Mindig vele működj, s ne
ellene! Tedd barátoddá és szövetségeseddé, ne pedig az
ellenségeddé! Csodálatosan át fogja ez alakítani az egész
életedet!'

Tolle