Adyashanti (az üresség tánca)

A pillanat teljességével való intimitásban a tudat nem korlátozódik az érzelmi vagy a fizikai test történéseire, sem az érzékletekre vagy a gondolatokra. Ilyenkor csupán egyetlen egész létezik, amely érzi, érzékeli és gondolja önmagát, és minden, ami történik, magától megoldódik. Amikor ez az egész érzékeli magát, az nagyon különbözik az "én" korlátolt tapasztalásától. Bankei zen mester így fejezte ki ezt az állapotot: "A meg-nem-születettben minden a lehető legtökéletesebben van." Ő a "meg-nem-született" kifejezést használta arra, amit én Igazságnak nevezek. Amikor tehát az egész érzékeli önmagát, úgy tűnik, hogy a meg-nem-született tökéletesen elboldogul önmagában. Soha, egy rövid pillanatra sem ragaszkodik egyetlen tapasztalathoz sem, csupán annyit tesz, hogy összehangolja és élvezi a létezést. Ha tehát sikerül elengedned minden előzetes elképzelésedet és tervedet, te is megláthatod, hogy a meg-nem-születettben minden a lehető legtermészetesebben megy a maga tökéletes útján.

Van, hogy azon kapod magad, hogy valami nagyon foglalkoztatja az elmédet. Lehet, hogy meg szeretnél szabadulni tőle, vagy épp meg akarod érteni, és reméled, hogy a gondolkodás hozzásegít ehhez. Ilyenkor próbáld ki, mi történik, ha egy kis szünetet adsz az elmédnek, és egy ideig nem gondolkozol. Einstein is épp ezt csinálta. Ha sokáig foglalkoztatta egy bizonyos téma, egy idő után - amikor úgy érezte, hogy az adott problémát tekintve elérkezett a racionális gondolkodás határához - mindig felhagyott a mentális munkával. Ez valójában egy rendkívül bölcs trükk. A legtöbb ember, amikor érzékeli, hogy elérkezett racionális elméje határaihoz, ahelyett hogy megállna, fogja magát, vesz egy kilencven fokos fordulatot jobbra vagy balra, és elkezd a határok mentén keresgélni az elméjében. Ilyenkor nem egyebet tesz, mint hogy horizontálisan gondolkodik, és még több tényt, tapasztalatot, illetve emléket bányász elő elméje mélyéről. Ezt nevezem én időpocsékolásnak. A gondolkozásnak csakis abban az esetben vehetjük hasznát, ha megállítjuk, miután a racionális folyamat elérkezett a határáig. A szülést, a kívánt dolog - bármi legyen is az - közvetlen létrehozását másra kell hagyni. Éppúgy, ahogy Einstein is tette, amikor beszüntette a gondolkodási folyamatot, és hagyta, hogy a megoldás magától megszülessen. A meg-nem-született ilyenkor - köszönhetően a tapasztaláshoz fűződő bensőséges viszonyának - képes a lehető legtökéletesebben elrendezni a dolgokat.
Az igaz természetedhez vezető nyitottság útja tehát nem gondolatokkal, hanem sokkal inkább az öt érzékszerv érzeteivel van kikövezve. Ha például megpróbálod meghallani az adott pillanat egészét, és nemcsak a füleden átjutó hangokra figyelsz; ha befogadod, érzed a pillanat teljességét, akkor képes lehetsz túlnyúlni az én korlátozott területén. Testedben megjelenik egy érzés, és te csak érzed. Egyre csak tágul. Érzed a teljes, abszolút csendet. Érzed a madarakat. Érzed, milyen érezni a hangot.
Az öt érzék közvetlen kaput nyit az elme virtuális realitásán túlra, valami olyasmire, amely nem mentális eredetű. Csodálatos élményben lehet részed, ha hagyod megnyílni érzékeidet. Rájössz, hogy eddigi problémáid kilencvenkilenc százaléka abból adódott, hogy figyelmedet egyetlen irányba fókuszáltad, korlátoztad. Amikor azonban megnyílsz a teljességre, hirtelen minden letisztul. Mihelyst valami miatt szenvedni kezdesz, vedd észre, hogy ahelyett, hogy öt érzékedet egyszerre az egészre koncentrálnád, kiragadtál egyetlen aspektust, amely a szenvedést okozza.
Láthatod, mennyi szenvedést szül, ha a tapasztalást ilyen szűk nézőpontra korlátozod. Ilyenkor tulajdonképpen nem hagyod, hogy a meg-nem-született saját törvényei szerint, a lehető legtökéletesebben rendezze a dolgokat. Amint kitágítod a fókuszt, minden a helyére kerül - még akkor is, ha ez a felszínen nem mindig tűnik így. Ilyenkor képes lehetsz rá, hogy túllépj korlátozott, beszűkült egyedi nézőpontodon, és meglásd, hogy valójában nem is te érzékeled az egészet, hanem az egész, a teljesség érzékeli önmagát.