Csögyam Trungpa

Nagy Keleti Nap

Sambhala bölcsessége

                   A védőburok


  A Sambhala-képzés lényege, hogy kikerüljünk a védőburokból, a bátortalanság és az erőszakosság „selyemgubójából”, amelybe beburkolóztunk. Amikor erőszakosabbak vagyunk, erősebbnek érezzük magunkat. Jól vagyunk, mivel több mindenről tudunk beszélni. Úgy érezzük, a panaszkodás mesterei vagyunk: sirámainkat versbe foglaljuk, így fejezzük ki magunkat. De a folyamatos siránkozás helyett vajon nem tudnánk valami pozitívat tenni, hogy segítsünk a világon? Minél többet panaszkodunk, annál több betonút lesz a földünkön; minél kevesebbet kevesebbet panaszkodunk, annál több lehetőségünk lesz a föld megművelésére és a magok elvetésére. Éreznünk kell, hogy tehetünk valami jót a világért ahelyett, hogy beborítanánk erőszakosságunkkal és a sirámainkkal.
  A Shambhala-képzés megközelítése szerint valami nagyon kézzelfogható, nagyon alapvető, nagyon egyértelmű dolgot kell tennünk, s ezt az elejéről kell kezdenünk. A Shambhala-hagyományban harcosi létről beszélünk. Szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy a harcos ebben az esetben nem olyasvalaki, aki hadat visel. A sambhala harcos az, akiben van elég bátorság, hogy ne engedjen a társadalomban jelen lévő erőszaknak és ellentéteknek. A harcos, tibetiül pavo, bátor és hiteles ember, aki képes elhagyni a védőburkát – azt a nagyon kényelmes „selyemgubót”, amelyben aludni próbál.
  A védőburkában lévő ember olykor hangosan siránkozik: „Hagyj békén!”, „Tűnj el!”, „Az akarok lenni, aki vagyok!”. A védőburkot hatalmas erőszakból építi, mely a környezetével szembeni kűzdelemből, a szülői neveltetésből, az iskolai neveltetésből és mindenféle neveltetésből ered. A védőburkával nem kell megkűzdenie. Ha felemeli a fejét, egy kicsit kikukucskálhat a burokból. Előfordul, hogy amikor először dugja ki a fejét, a levegőt túl frissnek és hidegnek találja. De mégis jól esik neki. A tavasz vagy az ősz, vagy éppen a tél vagy a nyár legtisztább levegője ez. Tehát amikor először dugja ki a fejét a védőburokból, az kedvére való, akár még a környezet kényelmetlensége ellenére is. Elbűvölőnek találja. Majd miután kikandikált, elegendő bátorságra tesz szert, hogy kimásszon a burokból. Ahogy ott ül, körbetekint a világán. Majd kinyújtja a kezét, és lassan felemeli a fejét és a vállát. Barátságos környezet veszi körül. Úgy nevezik: „Föld”. Vagy Boston. Vagy New York. A te világod.
  A nyakad és a csípőd nem is olyan merev, úgyhogy meg tudsz fordulni, hogy körbenézz. A környezet nem is olyan rossz, mint gondoltad. Még mindig a védőburkon ülsz, de már kicsit feljebb emelkedsz. Feltérdelsz, végül felállsz. Ahogy körbetekintesz, kezdesz ráébredni, hogy a védőburoknak nincs több haszna. Nem kell sok ész hozzá, hogy ráébredj: ha elszigetelődsz a házadban, meg fogsz halni. Voltaképpen nincs szükséged a mindentől elkülönítő védőburokra. Csupán a kollektív paranoia és zavarodottség miatt nem kívánsz kapcsolatba kerülni a külvilággal.
  Ekkor, mintegy próbaképpen, kinyújtod az egyik lábadat, és megérinted a földet a védőburok mellett. A hagyomány szerint jobb lábbal kezded. Kíváncsi vagy, milyen lesz, ahogy a lábad földet ér. Még soha nem érintetted a földet. Elsőre nagyon durvának találod. Föld és por alkotja. De hamarosan felfedezed az intelligenciát, mely lehetővé teszi, hogy a földön járj, és kezded elhinni: működni fog. Ráébredsz, hogy ezt a „Föld” nevű családi ereklyét régen örökül kaptad.
  Megkönnyebbülten felsóhajtasz, kinyújtod a bal lábad, és megérinted a földet a védőburok másik oldalán. Második érintésre meglepetéssel nyugtázod, hogy a föld puha, kellemes és nem is olyan durva tapintású. Érzékelni kezded a szelídséget, a gyengédséget és a lágyságot. Úgy érzed, akár még szerelemre is gyúlhatsz a földön. Képes vagy szerelemre gyúlni. Valódi szenvedélyt élsz át, s ez nagyon pozitív érzés.
  Ekkor úgy döntesz, elhagyod hőn szeretett védőburkodat, és úgy állsz fel, hogy már egyáltalán nem támaszkodsz rá. Két lábbal állsz a földön, és teszel egy sétát odakint. Minden egyes lépted egyszerre súlyos és puha, súlyos és puha: súlyos, mert a felfedezés még mindig kihívást jelent, és puha, mert nem látsz semmit, ami megpróbálna megölni vagy felfalni. Nem kell megvédened magad, váratlan támadókkal vagy vadállatokkal megküzdened. A téged körülvevő világ annyira csodálatos és gyönyörű, hogy tudod: harcosként, erős emberként állhatsz a lábadon. Kezded úgy érezni, hogy a világ teljesen élhető, de nem csak élhető, hanem csodálatos. Ámulattal fedezed fel, hogy körülötted sokan ugyanúgy elhagyják a védőburkukat. Mindenhol volt buroklakókkal találkozol.
  Régi buroklakóként úgy érezzük, hogy méltóságteljes és csodálatos emberek lehetünk. Egyáltalán nem kell elutasítanunk semmit. Amint kilépünk a védőburokból, észrevesszük, hogy állandó jóság és hála tölt el bennünket. Két lábbal a földön állva nem találjuk a földet különösebben lehangolónak, viszont látjuk, hogy rengeteg kemény munkára van még szükség. Ahogy a védőburkunkból végre kiszabadulva felállunk és körbejárunk, több százezer olyan embert látunk, akik még mindig alig kapnak levegőt a védőburkukban. Ez megindít bennünket, és szomorúnak, végtelenül szomorúnak érezzük magunkat.
  Szótári értelmezését tekintve a szomorúság negatív jelentésű szó. Ha szomorúnak érzed magad, akkor szerencsétlenül vagy, rosszul érzed magad. Vagy azért vagy szomorú, mert nincs elég pénzed, nem érzed magad biztosnágban. De sambhalai szemszögből nézve a szomorúság ösztönző erejű is lehet. Szomorúnak érzed magad, és üresnek a szívedet, ugyanakkor valami pozitív érzés is van benned, mivel szomorúságod hatására értékelni kezdesz másokat. Szeretnéd elmondani azoknak, akik még mindig a védőburkuk foglyai, hogy ha képesek lennének elhagyni ezt a burkot, ők is éreznék ezt a valódi szomorúságot. A sebbzett szívű harcoshoz hozzátartozik a szív üressége. Hajdani védőburoklakóként csodálatosnak találod, hogy előtted már mások is kiszabadultak a védőburkukból. Szeretnéd megosztani a védőburkukban élőkkel a Nagy Keleti Nap harcosai és a Sambhala Királyság történetét. Az összes hajdani harcosnak el kellett hagynia a védőburkát. Szeretnéd, hogy buroklakók tudják ezt. Szeretnéd elmondani nekik, hogy nincsenek egyedül. Több százezren vannak, akik végigjárták ezt az utat.
  Ha egyszer kifejleszted magadban a szomorúság minőségét, valamifajta méltóság vagy pozitív önteltséget is kialakítasz magadban, amely egészen más, mint a szokványos negatív gőg. Méltósággal jelenhetsz meg, hogy megmutasd ennek a romlott világnak: nem az a helyes út, hogy a védőburokban alszunk, így próbálva elkerülni a halált. A romlott világ, amelyben az emberek a védőburkaikban szunnyadva próbálják elkerülni a halál fájdalmát, a lemenő nap világa. Ebben a világban az emberek a naplementét várják, mint a békés éjszaka eljövetelének jelét. De az éjszaka soha nem békés – mindig koromsötét. Azokat, akik kiemelkednek a védőburokból, a Nagy Keleti Nap népének nevezik. Nem vakítja el őket, hogy felnyitották a szemüket, és nem szégyenkeznek amiatt, hogy kidugták a fejüket és a vállukat, majd kiléptek a védőburkukból. Az ilyen emberek kezdik belélegezni a friss reggeli levegőt. Folytonos és gyönyörű fényességet tapasztalnak.
  Az ülő meditációban, mely a Sambhala-képzés része, nagy hangsúlyt fektetünk a megfelelő testtartás fontosságára. A tartás nemcsak az ülésnél fontos, hanem bármi másnál, amit teszünk. Akár az ügyfeledhez, akár a társadhoz beszélsz, akár az állataidnak mozdasz valamit, akár magadban társalogsz – ami olykor igenis megesik -, a megfelelő fej- és válltartás azt fejezi ki, hogy kiléptél a védőburkodból. Az egyik oka annak, hogy az emberek zuhanyzás közben énekelnek, az, hogy a rájuk zúzuló víz hatására egyenesen állnak és megfelelően tartják a fejüket és a vállukat. Kezded úgy érezni, hogy megtisztultál, ezért énekelni vagy dúdolni kezdesz. Ez nem képzelgés, ez az igazság. Amikor a víz a válladra, a fejedre és az arcodra hull, a mennyországban érzed magad.