A vágyak pórázán égni el

Születnek vágyak a testben és születnek a lélekben. Lélekkel akkor vágyódunk, amikor a szellem a lelken keresztül ösztönzi nyílásra az egót. Vágy ébred a lelkünkben valami másra, valami újra, valamire, amit először talán meg sem tudunk fogalmazni, hogy micsoda. Vágyni kezdünk olyasmikre, amik előtte nem is foglalkoztattak, nem is léteztek a számunkra. Egy szép napon, sok beteljesült és be nem teljesült vágy után azon kaphatjuk magunkat, hogy felébredt bennünk valami addig ismeretlen, egészen különös vágy: hogy megtudjuk, kik vagyunk. Vágyunk megérteni, hogy miért vagyunk itt, mi az élet értelme, és mi az, hogy embernek lenni, mivégre? És keresni kezdünk, és már a keresés is annyira jó, olyan jó érezni és tudni, hogy haladunk az áhított válasz felé, hogy akár rá is szokhatunk a keresésre. Az elme megértés utáni vágya függővé teszi az elmét a kereséstől, mivel keresésben lenni (orientálódni) egy felfokozott lelkiállapot, nyitott, és enyhíti az elveszettség érzését. Az elme azonban nem tudja megérteni a választ ezekre a kérdésekre, mivel a válasz tapasztalati, teljes lényes átélés, amihez az elme kevés, hogy befogadja. Lemarad az értelmezése az események mögött. A válasz akkor jön, amikor az elme csendben van. A válasz keres bennünket, ahogyan mi is keressük őt, de amíg futunk előle keresgélve, addig nem tud utolérni. Csak az ellazulásban, a megengedésben, a csendben ér el hozzánk. 

Mielőtt felébred bennünk e különleges vágy, megfigyelhető, hogy a testi vágyaink irányítanak bennünket. A testi vágyakat alantasabbnak gondoljuk a lelkieknél, pedig a lelkünk is az egóhoz tartozik, azaz a testünk vágyai, az elménk gondolati sémái, és a lelkünk érzelmi sémái egyaránt képesek dróton rángatni bennünket. Vágyunk enni, inni, aludni, szexelni, kielégülni minden testi szükségletünkben. És amikor a test vágyik, az végtelenül kiszolgáltatottá tesz bennünket: mert mi van, ha nem kapjuk meg, amire vágyunk? A létezésünk múlik rajta. Ahogyan kezeljük ezeket a kiszolgáltatottságokat, az alapozza meg az egónkat, azaz a személyiségünket, azaz a jellemünket. Mit teszünk meg azért, hogy enni és inni és aludni tudjuk, és mit teszünk meg a szexuális kielégülésért? Miről mondunk le azért, hogy ezekhez hozzájussunk? 

A szabadságunkról? Az álmainkról? A megérzéseinkről, az intuíciónkról, az érzékelésünkről, az észlelésünkről? A tudatosság edzése nélkül csak az lesz fontos számunkra, ahogyan úgy gondoljuk, hogy megkaphatjuk, amire vágyunk. Ahogyan másoktól láttuk, hogy küzdenek ezekért. 

A szexualitás különösképp arra ösztönöz bennünket, hogy alárendeljük neki akár emberi méltóságunkat is. Mi van akkor, ha vágyunk egy másik ember testére, a közelségére, a figyelmére, hogy birtokolhassuk őt, de nem kaphatjuk meg? Vágyunk valakire, de a vonzódás nem kölcsönös, a másik elutasíthat, zsarolhat, megalázhat, bármit megtehet velünk - azért, mert a vágyunk vakon vonszol bennünket maga után. Amikor a vágyakozás felvállalása frusztrációval fenyeget, reménytelen, bizonytalan, vagy félelmek akadályoznak meg abban, hogy lépéseket tegyünk felé, akkor valahol mélyen belül mindig haragszunkarra, amire vágyunk, akire vágyunk. Haragszunk rá, mert hatással van ránk, mert van pofája vonzani bennünket, és nem tehetünk a vágyakozás érzése ellen az égvilágon semmit. Megtagadhatjuk az engedelmességet, de a vágy akkor is éget belülről. Ha nem ébredünk fel belőle, akkor idővel a haragunkat azzal kompenzáljuk, hogy ugyanezt tesszük másokkal: tudat alatt eszköznek tekintjük őket, akik a vágyaink kielégítését kellene, hogy szolgálják.

Tapasztalatszerző körúton jár az az ember, aki az ellenkező nem testi vágyainak felkeltésére játszik. Rá. Mert milyen folyamatot generál ezzel magának? Tudat alatt és a vágyakozás mellett haragudni fognak rá - és nem azért, mert vonzó, hanem amiatt a tisztán érződő szándéka miatt, hogy hatással akar manipulálni más emberi lényeket. Ennek érdekében először magát manipulálja, majd játszótársakat talál ehhez. Amikor az egókkal játszmázunk, ne felejtsük el, hogy mindegyik egó mögött van egy tisztán érzékelő szellem. A sajátunk mögött is. Ami valóban vonzó egy ember számára minden szinten, az az önazonosság. 

Vad harag ez, és észrevétlen. Az egyik legősibb ösztön, a fajfenntartás agresszív ősereje a pszichében, és mint ilyen rondaságot, vonakodva vagyunk hajlandók észrevenni. Annyira fájna a tudatosság fényénél felismerni, hogy miért beszélünk ledegradálóan a Nőkről és a Férfiakról, hogy miért teszünk meg testileg vagy anyagilag túlzó dolgokat is azért, hogy a számunkra vonzóak számára szerintünk vonzóak legyünk, hogy miért vannak heves ellenérzéseink a konkurencia iránt - hogy amikor olyan viselkedést produkálunk, ami rávilágít ezeknek a működéseknek a gyökerére, akkor inkább nem veszünk róla tudomást. A szemünk szikrát szór, a szívünk dübörög, a vérünk forr, és e felhorgadó agresszióban a támadás szolgálatába állított életfunkciókkal együtt átmenetileg kiiktatott memória nélkül ember legyen a talpán, aki ezt észreveszi magán. Amit pedig már megtettünk, azt utólag mindig meg tudjuk magunknak magyarázni valahogyan. Akár megkapjuk, amire vágyunk, akár nem, de örökre birtokolni akarjuk, hogy többet ne kelljen küzdeni azért, hogy megszerezzük. 

Amikor a különös vágy felébred bennünk és választ keresni, majd a válasz által megtalálva lenni szólít, akkor minden testi és lelki vágyunk folyamatos ellátásban részesül, elcsendesedik, és jelentőségét veszti. Nem lesznek többé gyenge pontjaink a testi létünkből fakadóan, amikor a helyünkön vagyunk és önmagunkat éljük. A vágyakat nem lehet elnyomni, csak meghaladni. Az út keresztül vezet rajtuk, és jobb akkor megélni őket, mielőtt elfajulnának. A leghiábavalóbb élet az olyan élet, amiben állandóan ott lebeg a "mi lett volna, ha..." gondolatmenet. A vágy azt jelzi, hogy a szellemünk az élettapasztalataink alapján már előbbre tart, és hív, hogy haladjunk vele. 

A vágyakat élni már ezelőtt is lehet, hogy a fizikai valóságunkban megjelenne a tárgyuk, erről szól a teremtés: lehet belül élni azt az állapotot, hogy milyen az, amikor megvan - és akkor minden a legjobban alakul, ahogyan előtte akár elképzelni sem tudtuk. Lehet szépen vágyni és a vágyban szeretni azt a jobb állapotot, amire vágyunk. A vágyakat az elnyomás, a tagadás és a félelem vadítja el, de megszelídíthetők, ha vállaljuk őket. Vágyjunk bátran, tisztán, és ártatlanul. Nem mi teremtjük a vágyainkat, hanem ahogy az életünk kibontakozik, megszületnek bennünk, és ha őszinték vagyunk velük, akkor képesek újabb és újabb tudatossági szintekre nyitni bennünket. Amikor olyasmit tapasztalunk, amit nem akarunk, akkor nem az a megoldás, hogy pozitív életszemlélettel igyekszünk elnyomni magunkban a felismerést, hanem ha vállaljuk, hogy másra vágyunk. 

Milyen az az állapot, amikor vannak vágyaim, de már túl vagyok azon, hogy a vágyaim irányítsanak? Már nem irányítják a gondolataimat, a tekintetemet, a figyelmemet, a tetteimet. Megállok, és megnézem őket, és látom, hogy minden vágy a szeretetet, az egységtudatot erősíti bennem azzal, hogy a vágyaim fejlődésében felismerem önmagam, felismerem az érzékelésemet, a képességeimet, megtalálom és járom az utamat. 

forrás: http://darpana.blog.hu/2016/05/31/a_vagyak_porazan_egni_el