Amikor a felébredés átjárja az elmét, a szívet és a zsigereket

A huszonöt éves koromban átélt első felébredés élményem után ezt is gondolhattam volna: "Ó, ez az! Ez minden, ami van. Láttam a valóság abszolút természetét." Mehettem volna és hírdethettem volna a világnak, amit felfedeztem. De szerencsére volt bennem egy halk hang, amely így szólt: "Ez még nem teljesen az. Ez még nem minden. Menj tovább!"
    Ez a halk hang bizonyos értelemben olyan volt, mint egy megmentő. Mert ebben a szakaszban erős bennünk a hajlam, hogy meg akarjuk ragadni, amit láttunk, hogy jogot formáljunk rá, magunkévá tegyük, majd a felismeréseinkből "megvilágosodott ént" hozzunk létre.
    Szerencsés voltam, hogy megszólalt bennem ez a hang. Olykor a hang, amely azt mondja, menj tovább, kívülről származik - a körülményeinkből, magából az életből. Így vagy úgy, a lényeg az, hogy ne birtokoljuk vagy követeljük magunkénak az első felébredést- hogy ne gondoljuk befejezettnek. Bár úgy érezhetjük, hogy az út véget ért, fontos felismerni, hogy a régi út ért véget, amely az első felébredéshez vezetett, az az út, amelynek során még nem voltunk tudatában annak, ki és mi vagyunk valójában. Most azonban új út indul - s ez az út oda vezet, hogy lényünk minden szintjén kifejezzük az osztatlanságot, és akár évekig eltarthat.

Mit jelent az osztatlanság?

E tanítások során beszéltem már az osztatlan létezésről, és a felébredést egyenlővé tettem az osztatlan állapotban való létezéssel. Mégis szeretnék bizonyos lenni afelől, hogy senki nem érti félre, miröl is van szó. Az osztatlanság a felébredés eredménye, igaz természetünk felismerésének kifejeződése. Mint mondtam, az osztatlanságnak semmi köze a tökéletességhez vagy a szentséghez, és arra sincs semmi garancia, hogy a felébredést követően nem fogsz valamilyen módon, valamilyen ponton megosztottságot tapasztalni. Nincs rá garancia, hogy a hasadás nem fog többé megtörténni. Felébredettnek lenni valójában azt jelenti, hogy elengedünk minden amiatti aggodalmat, hogy mennyire vagyunk felébrededtek, vagy mennyire nem.
    A zen hagyomány egyik nagyszerű versének utolsó sora így írja le a felébredett állapotot: "A tökéletlenség miatti nyugtalanságtól mentesen létezni." Vagyis osztatlannak lenni nem azt jelenti, hogy tökéletesnek lenni. Az osztatlanság nem felel meg azoknak a elképzeléseknek, amelyek az elménkben élnek a szentségről vagy a tökéletességről. Ha valaki belelátna az életembe, minden bizonnyal számos okot találna arra, hogy ilyesmit mondjon: "Ó, ez egyáltalán nem illik bele a megvilágosodottakról alkotott elképzeléseimbe! Nem olyan, mint amilyennek egy osztatlan lényt képzeltem." Biztos vagyok benne, hogy az életem valószínüleg nem felelne meg annak a sokak által elképzelt eszményképnek, amely szerint a megvilágosodásnak ilyennek vagy olyannak kellene lennie. Mert az igazság az, hogy sokkal hétköznapibb ember vagyok, mint sokan gondolnák. Számomra a felébredés részben azt jelenti, hogy belehalunk a hétköznapiságba, az aggódásmentességbe.
    Attól függetlenül, hogy ki mit mondana az életemről vagy bárki más életéről, az osztatlanság állapotát csak akkor értheted meg, amikor elkezd felébredni benned. Csak arra tudlak bíztatni, hogy ne higgy semmilyen elképzelésnek, amely a tökéletesség vagy a szentség kapcsán felmerül az elmédben, mert ezek az elképzelések csak hátráltatnak. Az osztatlan létezés - az elválasztatlanságból, az egységből származó látást és cselekvést - magunknak kell felfedeznünk. Milyen az, amikor a szereteten és gyűlöleten túlra, a jón és rosszon túlra, a helyesen és helytelenen túlra látunk? Ezt saját magadnak kell megtapasztalnod. Mások osztatlanságról szerzett tapasztalatainak értékelése nem lesz a segítségedre. Csak az számít, te hol vagy. Hogy bármelyik pillanatban a megosztottságból vagy az egységből tapasztalsz-e. Melyik igaz rád?
   Mint említettem, az ébredés a kondícionáltságunktól függően különbözően hat az emberekre. Az egyik modell, amely hasznosnak bizonyult a tanítványokkal való közös munka során, az, hogy fontolóra vesszük, hogyan hat ránk az ébredés lényünk három különböző szintjén: mentális szinten (az elme szintjén), érzelmi szinten (a szív szintjén), valamint egzisztenciálisan (zsigeri) szinten. Miközben az ébredés áthatja lényünk egészét, minden egyes szinten az osztatlanság különböző fokozatait tapasztalhatjuk. Kérlek ne feledd, hogy ez a három szint csak metaforikus megközelítés, csak egy eszköz, melynek segítségével értelmezhetjük, amit tapasztalunk. Amíg nem kezeljük túl mereven ezt a konceptuális modellt, a segítségünkre lehet.
      A hiteles felébredés pillanatában a Szellem a lét minden szintjén egy időben és teljesen felszabadul. Hirtelen olyan látásmódra, olyan érzékelésmódra ébredünk rá, amely teljesen eltér bármitől, amit azelőtt ismertünk. Az eseményt követően vagy megszilárdulunk ebben a teljes és egész látásmódban lényünk minden szintjén vagy nem, Gyakran olyan ez, mint a bungee jumping kötele, amely teljesen megnyúlik, de aztán bizonyos karmikus hajlamok hatására összehúzódik. Sosem ugrik vissza egészen odáig, ahonnan az ébredés előtt indult, de bizonyos mértékben visszahúzódik. Ez egyenetlenül, más-más módon történhet egész lényünkben.

Ébredés az elme szintjén

Kezdjük azzal, hogy megnézzük, mi történik a felismerés hatására az elme szintjén. Mit jelent az osztatlanság tapasztalása az elme szintjén? Mindannyian tudjuk, milyen megosztottnak lenni az elme szintjén, amikor egy gondolat konfliktusban van egy másikkal, amikor az elme egyik része azt mondja, "ezt kellene tenned", egy másik része viszont azt, hogy "nem kellene ezt tenned". A megosztott elme az önmagával konfliktusban lévő elmét jelenti.
    Elménk jelentős része nagy konfliktusban van. Gondolkodási mintáink ide-oda cikáznak jó és rossz, helyes és helytelen, szent és szentségtelen, érdemes és érdemtelen, sőt még a megvilágosodott és nem megvilágosodott között is. Ezek az ellentétes gondolatok idézik elő a megosztottság tapasztalását az elme szintjén.
    Amikor felébredünk, és az ébredés áthatol és feltárul az elme szintjén, az első amire rálátunk, az, hogy a gondolati struktúrában végső soron semmi nem igaz. Ne érts félre, nem azt mondom ezzel, hogy az elme értéktelen vagy rossz. Az elme, amely nem más, mint gondolat, ugyanolyan eszköz, mint minden más eszköz. Ugyanúgy eszköz, ahogy egy kalapács, egy fűrész vagy egy számítógép.
    De a tudatosság azon állapotában, amelyben a legtöbb ember van, az elmét könnyű összetéveszteni valamivel, ami nem az elme. Az elmét itt nem eszköznek tekintjük, hanem énérzetünk forrásának. A legtöbben állandóan az elméjüket kérdezgetik: "Ki vagyok én?" "Mi az élet?" "Mi az igazság?" Az elméjüktől várják, hogy megmondja nekik, minek hogyan kellene lennie. Ez nevetséges! A garázsodba sem mennél be, hogy megkérdezd a kalapácstól, ki vagy te, vagy mit helyes és mit helytelen megtenni. Ha mégis ezt tennéd, és a kalapácsod beszélni tudna, valami ilyesmit válaszonla: "Mit akarsz tőlem? Én nem a megfelelő eszköz vagyok ezeknek a megválaszolására."
    Mi mégis ezt tesszük az elmével. Elfelejtettük, hogy az elme eszköz - egy nagyon hatékony és hasznos eszköz. Minden az elmében kezdődik. Minden autó, minden épület, minden bevásárlóközpont gondolatként indult valaki elméjében. Ezután a gondolat szükségesnek és hasznosnak ítéltetett, és a cselekvés által megvalósult az elképzelés. Vagyis az elme hatékony és hasznos.
    De az emberi tudatosságban az elmét nem pusztán eszköznek tekintjük. Ehelyett az történik, hogy az elme elbitorolja a valóságot. Oly mértékben a saját valóságává vált, hogy mi emberek a gondolkodási folyamatunkból eredeztetjük az énérzetünket - azt, akinek hisszük magunkat, az énképünket.
    Amint az ébredés fénye áthatol az elme szintjén, látjuk, hogy az elmének nincs eredendő valósága.Csak egy használati eszköz a valóság számára, de nem maga a valóság. A gondolat önmagában csak egy gondolat, nincs lényegi valósága. Gondolhatsz egy pohár vízre, de ha szomjas vagy, nem tudod meginni a gondolatot. Addig gondolhatsz a pohár vízre, amíg szomjan nem halsz, de teljesen más tapasztalás valóban  felvenni egy poharat és meginni a vizet. Anélkül is felemelheted a poharat és megihatod a vizet, hogy egyáltalán megjelent volna benned a pohár vagy a víz gondolata. Vagyis maga a gondolat üres, nincs benne valóság. A gondolat legfeljebb szimbólikus lehet. Egy igazság vagy tárgy irányába mutathat, de sok gondolat még ennyit sem tesz. Az emberi tudatosságban megjelenő legtöbb gondolat csak más gondolatokról való gondolat - a gondolkodásról való gondolkodás. Meditáció közben megjelenik egy gondolat, amely azt mondja: "Nem kellene gondolkodnom." De persze maga ez a gondolat is egy gondolat. Nagyon  könnyű csapdába esni a gondolkodásról való gondolkodás útvesztőiben.
    Miután felébredünk az elme szintjén, az elmén túlról kezdünk érzékelni. Felismerjük, hogy magának az elmének nincs valóságtartalma, és ez nagyon mélyreható felismerés. Mondani könnyű, hogy az elmének nincs valóságtartalma. Egyesek számára talán megérteni is könnyű. De látni, hogy az elmének nincs valóságtartalma, az rendkívül radikális. Radikális látni, hogy az egész énérzetünk és a világ az elmében jön létre. Amint rálátunk, hogy a gondolkodás struktúrájának nincs lényegi valósága, azt is látni kezdjük, hogy az elmén keresztül érzékelt világnak sem lehet semmilyen valósága. Ez eget rengető felismerés. Az énnek, akinek érzékeljük magunkat, szükségszerűen nincs valósága.
    Az elme szintjén történő felébredés lerombolja az egész világodat. Ez olyasvalami, amit soha, de soha nem láthatunk előre. Teljes világlátásunk megsemmisül - minden kondícionáltságunk, minden hiedelemstruktúránk, az emberiség összes hiedelemstruktúrája, a jelentől egész a régmúltig. Pedig ezek formálják ezt a világot, ezt a közmegegyezést, amelyben az emberek megállapodtak, ezt a látásmódot, mely szerint a dolgokvalósak, szó szerint odáig, hogy "ember vagyok", "létezik olyasmi, mint a világ", vagy "a világnak ilyennek és ilyennek kell lennie". Az elme szintjén történő felébredés teljesen lerombolja mindezt, és ezzel együtt az egész világunkat.
    Amikor az elme szintjén felébredünk, így gondolkodunk: "Te jó ég, az, ahogy a világot láttam, csak az elme szüleménye volt, szó szerint csak álom! Semmilyen valóságalapja nem volt az egésznek. Az, ahogy önmagamat láttam, szintén csak kitaláció volt." Teljesen mindegy, hogy megvilágosodottnak vagy nem megvilágosodottnak, jónak vagy rossznak, értékesnek vagy értéktelennek látod magad. Az elme szintjén történő való osztatlanság azt jelenti, hogy teljesen eltörlődnek ezek az egoisztikus struktúrák. Szinte lehetetlen érthetően megfogalmaznom, milyen mélyreható világrombolás megy végbe az elme szintjén. Meglátjuk, hogy igaz gondolat nem létezik, és ezt a legmélyebb szinten megértjük. Látjuk, hogy az általunk létrehozott minták, még a spirituális modellek, a tanítások is, mind szó szerint álombeliek csupán.
    Maga Buddha mondta, hogy minden dharma üres. A dharmák a tanításokat jelentik. A dharmák maguk az igazságok, amelyekről beszélt. Az egyik ilyen igazság az volt, hogy minden dharma, azaz minden igazság, amelyről a tanítványoknak beszélt, üres. Annak igazsága, aki vagy, meghaladja még a legnagyszerűbb dharmákat, a legnagyszerűbb szútrákat, a legnagyszerűbb gondolatokat is, amelyeket valaha kimondtak vagy leírtak.
    Ezt belül megsemmisülésként tapasztaljuk. Gyakran elmondom az embereknek, hogy jobb, ha tisztában vannak vele: a megvilogosodás egy romboló folyamat. Semmi köze nincs a jobbá, boldogabbá vagy boldogtalanabbá váláshoz. A megvilágosodás a valótlan darabokra hullásáról szól. Arról, hogy átlátunk a látszat megtévesztő külszínén. Megsemmisül minden, amit igaznak hittünk magunkról és a világról.
    Ebben a folyamatban felfedezzük, hogy még az emberi történelem legkíválóbb elméinek legkíválóbb találmányai is gyermekálmok csupán. Látni kezdjük, hogy mnden nagyszerű filozófia és filozófus része az álomnak. Az elme szintjén felébredni olyan, mint elhúzni a függönyt, akár Dorothy számára az Ózban. Ő arra számít, hogy Ózt, a nagy varázslót fogja megpillantani a függöny mögött, ám amikor elhúzza kiderül, hogy valójában egy kis ember, egy szélhámos aki drótokat rángat. Ilyen érzés átlátni az elme természetén. Radikális. Váratlanul ér minket, amikor rájövünk, hogy minden, ami igaznak tűnt, az valójában csak az álom része, és az tartja össze az álomállapotot.
    Nem létezik olyasmi, hogy megvilágosodott gondolat. Elég nagy sokként éri a rendszerünket, amikor ezt belátjuk. A legtöbben védjük is magunkat ennek az igazságnak a meglátásától. Azt mondjuk, az igazságot akarjuk, de tényleg így van? Azt mondjuk, tudni akarjuk, mi a valóság, de amikor megjelenik, annyira más, mint amilyennek hittük! Nem illik bele az összefüggésrendszerünkbe, nem felel meg az elképzeléseinknek. Teljes mértékben meghaladja azokat. Sőt nem csak meghaladja azokat, de meg is semmisíti a képességünket arra, hogy a régi látásmód szerint érzékeljük a világot. Egy halom kőtörmelékké változtatja a világunkat.
    Végső soron nem marad semmink. Ott maradunk üres kézzel, és nincs mibe kapaszkodnunk. Ahogy Jézus mondta: "A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania." Nincs olyan fogalom, nincs olyan gondolati struktúra, amelyen megpihenhetnél.
    Ezt jelenti a teljes elengedés. Csak teljes elengedéssel ragyoghat át torzítatlanul annak igazsága, ami vagyunk. Ám ez a teljes elengedés az elme szintjén rendszerint nem történik meg az igazságban való első bepillantáskor. Mentális építményeink általában omladoznak még egy darabig a felébredés után. Feltéve, ha hagyjuk, vagyis látjuk, hogy az elme és a világ összeomlása az, amit a lét igazsága megvalósítani szándékozik. Addig nem láthatjuk a dolgokat a valós természetükben, amíg vége nem szakad annak, hogy a valótlan természetükben látjuk őket.
    Az elme szintjén való teljes felébredettség nagyon mélységes. Amikor olyan emberekkel találkozom, akiknek volt részük hiteles felébredésben, igen gyakran azt tapasztalom, hogy az elméjük bizonyos mértékben kisajátította azt, amit felismertek, és csak újabb mentális sémát faragott belőle. Ennek persze az lesz az eredménye, hogy a közvetlen felismerés kicsusszan a kezük közül.
    Előbb vagy utóbb rájövünk, hogy az igazságot nem tudjuk fogalmakkal meghatározni. Amint ezt felismerjük, az elme eszközzé válik. Az elme hasznossá válik valami más számára, mint a gondolkodás. Felmerül az a lehetőség, hogy az elme, a gondolkodás, még a beszéd is eredhet máshonnan. Ami ekkor az elmét használja, az maga a Lét. A gondolat eredhet a csendből, a beszéd eredhet a csendből, a kommunikáció eredhet a csendből - egy olyan helyről, amely messze meghaladja azt elme határait. És ekkor az elme a kommunikáció, az útmutatás, az irány meghatározás eszközévé válik, de mindig áttetsző marad önmaga számára, soha többé nem reked meg semminél, nem teremt új hitet vagy ideológiát.

Ébredés a szív szintjén

A szív szó egész érzelmi rendszerünkre, egész érzelmi testünkre utal. Érzelmi szinten felébredettnek lenni elsősorban azt jelenti, hogy nem abból százmaztatjuk többé az énérzetünket, amit érzünk és ahogy érezzük  magunkat. Akár jól, akár rosszul, akár egészségesnek, akár betegnek, akár ébernek, akár fáradtnak érezzük magunkat, többé nem abban találjuk és nem abból származtatjuk az énérzetünket, amit tapasztalunk, amit érzünk.
    Az énérzetünk rendszerint ahhoz kapcsolódik, amit érzünk, és az járja át. Vagyis ha azt mondjuk, "dühösnek érzem magam", vagy "dühös vagyok", akkor valójában azt mondjuk, hogy az énérzetünk pillanatnyilag összeolvadt a harag érzelmével. Természetesen ez az összeolvadás illúzió, mert az, ami valójában vagyunk, nem meghatározható egy testen áthaladó érzelemmel.
    Az érzelmi szinten való felébredés azt jelenti, hogy kezdjük látni és megérteni: amit érzünk, az nem mondd nekünk semmit arról, ki és mi vagyunk. Csak azt mondja, hogy mit érzünk pont. Nem kell elutasítani vagy megtagadni az érzéseinket, de azok nem határoznak meg minket. Amikor többé nem az érzelmek szintjén határozzuk eg magunkat, az énérzetünk megszabadul az érzelmi szinttől, az érzelmi szint konfliktusos érzéseitől.
    A legtöbb ember számára forradalmi átalakulást jelent, hogy többé nem azáltal határozza meg magát, amit érez. De természetesen az érzéseink kikerülésével nem juthatunk el ide. Érzelmeink és érzéseink tulajdonképpen remekül megmutatják, mi az, ami megoldatlan bennünk, mi az, amit még em láttunk át. A testünk nagyszerű mércéje az igazságnak. Amint érzelmi megosztottság jelenik meg bennünk - gyűlölet, irigység, féltékenység, kapzsiság, hibáztatás és a többi -, azonnal tudjuk, hogy a megosztottság állapotából érzékelünk. Ezek a megosztottságból származó érzelmek olyanok, mintha kis vörös zászlók volnának, amelyek emlékeztetnek minket arra, hogy nem a dolgok igaz természetét érzékeljük.
    Az érzelmi zűrzavar elárulja nekünk, hogy él bennünk egy tudattalan hiedelem, amely nem igaz. Az elménk elraktározott valamit - talán egy jelenbeli, talán egy múltbeli eseményt. Annyit tudunk, hogy úgy elraktározott egy eseményt, hogy az most zűrzavart okoz.
    Az érzelmi test fantasztikus segítség ahhoz, hogy rálássunk mindarra, amire rá kell látnunk. Belépési pont minden illúzióhoz, mindenhez, ami megteremti az elkülönültség érzetét. Ha érzelmileg labilisak vagyunk - ha könnyen kizökkenünk az érzelmi egyensúlyból -, akkor nagyon fontos elkezdenünk megfigyelni az érzelmi életünket. Nem azt akarom ezzel sugallni, hogy elemnünk kell az érzelmeinket, vagy terápiás megközelítést kell alkalmaznunk. Ez néhány ember számára szükséges és hasznos lehet, de én itt és most nem erről beszélek, hanem arról, hogy alapvetőbb szinten kell foglalkoznunk érzelmi testünkkel. A félelem természetének, a harag természetének megvizsgálásáról beszélek. Amikor érzelmi összehúzódást tapasztalunk, miről szól ez az összehúzódás?
    A legtöbb érzelmünk - különösen az úgynevezett negatív érzelmek - a haragra, a félelemre és az ítélkezésre vezethető vissza. Ez a három érzelem akkor jelenik meg, amikor hiszünk a gondolatainknak. Érzelmi és intellektuális életünk valójában nincs elválasztva egymástól, a kettő egy. Érzelmi életünk felfedi tudattalan intellektuális életünket. Érzelmileg reagálunk olyan gondolatokra, amelyekről gyakran nem is tudjuk, hogy bennünk vannak; ekképp nyilvánulnak meg ezek a tudattalan gondolatok.
    Az emberek gyakran jönnek hozzám azzal, hogy gondot okoz nekik valamilyen érzelem - lehetez félelem, harag, neheztelés, féltékenység vagy bármi más. Azt szoktam mondani nekik, akkor el kell jutniuk az érzelem alapjául szolgáló világlátáshoz. Mit mondana ez az érzelem, ha beszélni tudna? Milyen hiedelemmminták húzódnak mögötte? Miről ítélkezik?
    Valójában arra vagyok kíváncsi, hogyan kerül bele az illető az érzelmi megosztottság állapotába. Mint mondtam, valahányszor a megosztottság állapotából érzékelünk, negatív érzelmeket tapasztalunk. Érzelmi életünk világosan és megbízhatóan jelzi, mikor érzékeljük a dolgokat megosztottságból. Valahányszor megosztottságba kerülünk, valamilyen sznten érzelmi konfliktust tapasztalunk, ami figyelemfelhívásként működhet. Amint érzelmi konfliktust érzünk, a következő kérdéseket érdemes feltennünk magunknak: "Hogyan kerülök megosztottságba? Ebben a pillanatban mi okozza bennem az elkülönültség, elszigeteltség vagy védekezés érzését? Mi az, amit elhiszek? Mely feltételezéeim reprodukálódnak a testemben és nyilvánulnak meg érzelemként?"
    Az érzelem és a gondolat tehát összekapcsolódik, ugyanannak a dolognak a megnyilvánulásai. A kettőt nem lehet egymástól elválasztani. Amikor valaki egy negatív érzelem miatt jön hozzám, gyakran megkérem, hogy azonosítja az adott érzelem vagy érzés mögött húzózó gondolatot. Az emberek néha váltig állítják, hogy nincs gondolat az érzelem mögött. Ilyen esetben azt szoktam javasolni, hogy egyszerűen üljenek le az érzelemmel, és meditáljanak rajta. Ha az érzelem beszélni tudna, mit mondana?
    Miután az emberek egy-két napig vagy egy hétig dolgoznak egy nehéz érzéssel, jó néhányszor megesik, hogy "aha"-élményben van részük. Azt mondják: "Adya, én tényleg azt hittem, hogy nem kapcsolódik gondolat az érzelemhez. Azt hittem, egyszerűen félelemről, haragról vagy neheztelésről van szó. De amint igazán mélyen belementem, és igzán elcsendesedtem, hirtelen meghallottam a történetet. Hallottam az érzelmet kiváltó gondolatokat."
    Miután megtaláltad az érzelmet kiváltó gondolatot, nekiláthatsz megvizsgálni, mi is pontosan az a gondolat, és vajon igaz-e egyáltalán. Mert természetesen egyetlen megosztottságot okozó gondolat igazi.
    Ez megdöbbentő. Mindannyian olyan világban nőttünk fel, ahol bizonyos negatív érzelmeket igazoltnak véltek. Az áldozattá válás érzése jó példa erre. Azt mondjuk: -"Ez és ez történt velem, X. Y. ezt és ezt tette velem, tehát áldozat vagyok." Egy egész intellektuális és érzelmi életet alapozhatunk arra a hiedelemre, hogy igazoltnak véljül áldozat voltunkat. De amikor megnézzük közelebbről, rájövünk, hogy ez csak a megosztottságba kerülés egyik eszköze. A valóság nem az áldozatok szempontjából látja a dolgokat, hanem teljesen más látásmódból. Talán azt gondoljuk, hogy X. Y. - nak nem kellett volna ezt tennie velünk, de a valóság az, hogy megtette. Amint az elme azt mondja, hogy valaminek nem kellett volna megtörténnia, azonnal belső megosztottságot tapasztalunk. Miért? Mert vitatkozunk a valósággal.
    Annyit biztosra vehetünk, hogy ha bármilyen okból vitába szállunk a valósággal, megosztottságba fogunk kerülni. Ez így működik. A valóság egyszerűen az, ami van. Amint valami bennünk bírálja, elítéli, és azt mondja, nem így kellene lennie, megosztottságot fogunk érezni.
    Többnyire azt tanuljuk, hogy természetes, ha megosztottságot tapasztalunk bizonyos dolgok miatt. Azt tanuljuk, hogy csak ámítanánk magunkat, ha nem ézernénk megosztottságot bizonyos dolgok miatt, saját szenvedésünk vagy mások szenvedése miatt. Mintha nem volnánk igazán érző lények, ha nem tapasztalnánk belső megosztottságot bizonyos események kapcsán.
    Ám ez az egyik meglepő, sőt megdöbbentőbb része a mélyebb felismerésnek: felismerjük, hogy nincs egyetlen megalapozott okunk sem arra, hogy vitába szálljunk a valósággal, mert sosem fogjuk megnyerni a csatát. A valósággal folytatott vita biztos módja a szenvedésnek, tökéletes recept a szenvedéshez.
    Ami még ennél is rosszabb, rájövünk, hogy hozzá vagyunk kötve mindenhez, amivel vitázunk. Akár harminv évvel ezelőtt, akár tegnap történt, ha vitázunk vele, a csapdájába esünk. Ugyanazt a fájdalmat tapasztaljuk újra meg újra. Ha vitázunk valamivel, az nem segít abban, hogy túllépjünk rajta, nem segít abban, hogy megbirkózzunk vele. Sőt bebörtönöz minket, hozzá láncol ahhoz, amivel vitába szállunk.
    Meglepő felismerni, hogy egyetlen azzal kapcsolatos vitának sincs semmilyen valóság alapja, hogy mi van, vagy mi volt. Vitáink csupán az álomállapot részei. De nem elég mondani vagy mástól hallani, hogy az álomállapot részei. Mindenkinek magának kell megvizsgálnia ezt, mindenkinek magának kell megvizsgálnia a saját érzelmi életét, hogy a tudat fényébe hozhasson mindent, ami képes kiváltani a megosztottság tapasztalását. Meg kell figyelnün az érzelmeinket, és annak kell látnunk őket, amik; meg kell kérdőjeleznünk a megbízhatóságukat, csendben meditálnunk kell rajtuk, és hagyni, hogy a mélyebb igazságok feltáruljanak.
    Mint mondtam, ez nem feltétlenül elemző folyamat. A valódi vizsgálódás tapasztalati jellegü. Nem arra törekszünk, hogy megakadályozzuk valami megtörténtét, hiszen a valódi vizsgálódásnak nem más célja van, mit maga az igazság. Nem próbál meggyógyítani minket vagy megakadályozni, hogy kellemetlen érzéseket tapasztaljunk. Az önvizsgálatot nem motiválhatja pusztán az a vágy, hogy ne szenvedjünk. Bár a szenvedés elkerülésére irányuló késztetés, az őszinte vizsgálódást mégis valami másnak kell kísérnie, ami nem más, mint a vágy és a hajlandóság arra, hogy lássuk, mi az igazság, hogy lássuk, mi magunk hogyan kerülünk konfliktusba.
    Amint felismerjük, hogy saját magunk vagyunk az okai annak, hogy konfliktusba kerülünk - hogy egyetlen személynek és élethelyzetnek sincs hatalma ezt megtenni - , - rájövünk, hogy érzelmi életünk egy kapu. Érzelmi életünk meghívást kínál arra, hogy mélyre tekintsünk, hogy a felébredett állapotból nézzünk a dolgokra - abból az állapotból, amely nem próbál semmit megváltoztatni vagy módosítani, hanem maga az igazság szerelmese.
    Amit mondok, az könnyen félre érthető úgy, hogy minden negatív érzelem megosztottságot jelez. Pedig nem ezt akarom sugallni. Lehet valaki szomorú anélkül, hogy megosztott lenne. Érezhet valaki bánat anélkül, hogy megosztott lenne. Bizonyos fokig érezhet valaki haragot anélkül, hogy megosztott lenne. Nyugati kultúránk kontextusában nem igazán találkozunk ezzel az elképzeléssel, Keleten azonban a haragvó istenségek egész légiói léteznek. A tibeti buddhista és a hindu hagyományban például Istent vagy Isten megtestesüléseit nem mindig mennybéli lótuszvirágon ülve és üdvözült mosollyal ábrázolják. Ezekben a hagyományokban, hasonlóan a világ más tradícióihoz, a spiritualitás az emberi érzelmek széles skáláját magában foglalja. Vagyis nem szabad azt a következtetést levonnunk, hogy a negatív érzelmek - vagy amiket mi negatív érzelmeknek nevezünk - jelenléte mindenképpen illúzióra utal. A lényeg az, hogy az adott érzelem megosztottságból fakad-e, vagy sem. Ha igen, akkor az érzelem illúzión alapul. Ha őszintén megvizsgálod és felfedezed, hogy egy érzelem nem megosztottságból ered, akkor nem illúzión alapul. Ha ezt megértjük, megnyílunk arra, hogy az érzelmek széles skáláját megtapasztaljuk. Megnyílunk, tágas térré válunk, amelyben a különféle érzelmek szelei átfújhatnak rajtunk. Arről a szabadságról beszélek, amely abból fakad, hogy mentesek vagyunk a megosztottságból eredő érzelmektől.

Hogyan tartják össze az érzelmek a különálló én illúzióját?

Ha alaposan megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy a félelem a felelős érzelmi énérzetünk képességéért. Nos, miért félünk annyira? Azért, mert azt hisszük, korlátozottak és különállóak vagyunk. Olyasvalakinek képzeljük magunkat, akit bántódás, sérülés, sérelem érhet.
    Saját vizsgálódásunk segítségével meg kell látnunk, hogy ez az énérzet, ez az elkülönültség illúzió csupán. Nem igaz. Egy önmagunknak mondott apró hazugság. Ez az apró megállapítás - hogy az a személy vagyok, akinek képzelem magam - nyít meg minket a félelem számára. Mert az a személy, akinek képzeljük magunkat, szintén azt képzeli, hogy bármely pillanatban bántódás érheti. Ez az illuzórikus énérzet nagyon veszélyesnek látja az életet. Egyszer csak megjelenik valaki, mond valami bántó dolgot, és az illuzórikus énérzet máris konfliktusba, fájdalomba, szenvedésbe merül. Nem érezzük biztonságban magunkat, mert az énérzetünk nagyon könnyen megsérülhet.
    Ez az érzet, mely szerint különálló én vagyunk, gondolatok és érzések keveréke. Érzelmeink nagy része abból fakad, amit gondolunk. Nyaktól lefelé testünk egy másológép: azt másolja, amit az elménk gondol. Test és elme összekapcsolódik, mint az érem két oldala. Azt érezzük, amit gondolunk. Amikor megjelenik bennünk egy érzelem, valójában egy gondolatot tapasztalunk. Maga a gondolat gyakran tudattalan. A bámulatos az egészben az, hogy az érzelmi központunk, a szívközpontunk úgy tesz hatalmas szivességet nekünk, hogy érzés formájában lemásolja a gondolatot, nagyon valóságos, élénk, érezhető érzetekké alakítja a fogalmakat.
    Amikor az elme szintjét és a szív szintjét említem, úgy tűnhet, hogy különböző dologról beszélek. Valójában egy jelenségről van szó: test és elme, érzés és érzelem ugyanazon érem két oldala.
    Ahogy elkezdünk felébredni az elme szintjén és az érzelmek szintjén lévő megakadásból és azonosulásokból, rájövünk, hogy nincs senki, akit bántódás érhet, incs senki és semmi, akit és amit fenyegetne az élet. Az igazság az, hogy mi vagyunk maga az élet. Ha látjuk és érzékeljük, hogy az élet teljessége vagyunk, akkor nem félünk tőle többé; nem félünk többé a születéstől, az élettől és a haláltól. De amíg nem így látjuk, addig megfélemlítőnek érzékeljük az életet, akadálynak, amelyen valahogy át kell jutnunk.
    Az érzelmek szintjén történő felébredés megszabadít minket ezektől a félelmen alapuló beidegződésektől. Miután elkezdünk ezen a szinten felébredni, szabadságunkban áll mélyebben érzékelni a világot. Egy teljesen másfajta lehetőség válik elérhetővé számunkra. Az érzelmi test, a szívközpont területe hihetetlen érzékenységre képes. Ez a megnyilvánulatlan érzékszerve. Ezáltal érzékeli, tapasztalja és ismeri meg önmagár a megnyilvánulatlan. Ez nagyon más, mint annak az "én"-nek a képzete, aki az érzelmeken és érzéseken keresztül érzékeli és azonosítja önmagát. Minél jobban felébredünk, annál inkább képesek leszünk arra, hogy az egész test-elmét az abszolút, egységes Én érzékelő eszközeként tapasztaljuk.
    Mondhatjuk úgy, hogy minél inkább felébredünk az érzelmi testből, annál inkább felébred maga az érzelmi test. Megnyílik. Minél kevésbé vagyunk konfliktusba érzelmileg, annál jobban  megnyílik az érzelmi test. Ez azért van így, mert minél inkább felismerjük, hogy nincs mit védeni - hogy hamis minden gondolat, hiedelem és elképzelés, amely érzelmi védekezésre késztet -, annál nyitottabbá válunk.
    Az ezen a szinten történő felébredés a spirituális szív megnyílása. Talán láttál már olyan Krisztus-árbázolást, amelyen Krisztus szó szerint benyúl a mellkasába, szétnyitja a bőrt, és felfedi gyönyörű, sugárzó, ragyogó szívét. Ez a spirituális szív megnyílásának egyik ábrázolása. Egy felébredett lény érzelmileg rendkívüli módon elérhető - olyasvalaki, aki nem védekezik érzelmi vagy intellektuális szinten. Amikor felébredünk a szív szintjén, részben az történik, hogy teljesen védtelennek tapasztaljuk önmagunkat. Amikor védtelenek vagyunk, természetes módon árad belőlük a feltétel nélküli szeretet.
    A valóság végső természete nem zár ki semmit; a valóság az, ami van. A felébredett szív leghitelesebb jele az, hogy válogatás nélkül szereti azt, ami van. Ez azt jelenti, hogy mindent szeret, mert mindenben önmagát látja. Ez a feltétel nélküli szeretet születése. Amint ez a feltétel nélküli szeretet elkezd megnyílni bennünk, a valóság önkifejezési módjává válk. A valóság szerelembe esik önmagával a felébredett szív révén. Ez nem személyes. A valóság, a válogatás nélküli szerető, szerelembe esik önmagával. Mindent és mindenkit szeret. Még azokat is szereti, akiket a személyiség szintjéről talán nem szeret. Elképesztő, amikor kezdesz rájönni, hogy olyan dolgokat, eseményeket és embereket is szeretsz, amelyeket és akiket a személyiség szintjén nem. Rájössz, hogy nem számít. Amikor az igazság felébred, mindent szeret. Szereti azokaz az embereket, akiket a személyiséged szeret, és szereti azokat is, akiket a személyiséged nem szeret. A felébredett szív olyannak szereti a világot, amilyen, nem csak olyannak, amilyen lehetne. Minél jobban felébredünk ezen a szinten, annál inkább tapasztaljuk a feltétel nélküli szeretetet, amely az emberi élet egyik legmélyebb elhívása.

/Adyashanti - Világod vége/     
-folytatás, utolsó szelet: A zsigeri szinten történő felébredés

A zsigeri szinten történő felébredés

Az ébredés harmadik típusa a zsigeri szinten történő felébredés. A zsigeri szint a legegzisztenciálisabb énérzetünk. Az a részünk, ahol legmélyebben kapaszkodunk - a gyökerünknél. Olyan érzés, mintha egy összeszorított ököl volna a gyomrod közepén; ez a legelemibb énérzetünk. Ez az, ami kapaszkodik és összeszorul. E kapaszkodás és összeszorulás köré épül az összes többi énérzetünk.
    A Szellem vagy tudatosság formát öltése, megnyilvánulása kezdetben olyan, mint egy sokk. Ez a hirtelen mozdulat, amikor a végtelen lehetőségből a forma korlátolt tapasztalásba kerül, sokként éri a tudatosságot. A zsigeri szinten történő kapaszkodás ennek az összeszorulásnak, ennek a sokknak a fizikai szinten való megtapasztalása.
    Hogy jobban megértsd, miről beszélek, képzeld el, ahogy megszületsz. Előbújsz egy teljesen védett, meleg, tápláló közegből, és hirtelen egy szobában találod magad. Sokkal hidegebb van, mint ott, ahonnan jöttél; vakító fények és hangos zajok fogadnak. Valaki megragad, és felemel. Ez az első találkozásod magával az élettel, a méhen kívüli élettel. Ha ezt el tudod képzelni, könnyen megértheted, hogyan alakulhat ki egy újszülöttben ez a zsigeri szorítás. A születés olyan erőszakos, olyan hirtelen és olyan váratlan, hogy ilyen jellegű kapaszkodást idézhet elő.
    A formát öltés kezdeti sokkján kívül számos más tapasztalat is  megerősíti ezt a zsigeri szorítást az életünk során. Akár gyerekkorban, akár a felnőtté válás során, legtöbbünket érnek olyan élmények, amelyek miatt időnként a félelem és sokk hatására összerándulunk. Ezek az élmények tovább fokozzák a zsigeri szinten érzett szorítást.
    Hogyan nézzünk szembe ezzel a szorítással? Mit kezdjünk vele? Végső soron szembe kell néznünk a benne rejlő félelemmel, mert ez a szorítás nem más, mint csupán félelmi reakció. Olyan, mintha egy összeszorított ököl volna a gyomrodban, és azt kiáltozná: "Ne, ne, ne, ne, ne! Nem az életre, nem a halálra, nem a létezésre, nem a nemlétezésre! Ne, ne, ne! Kapaszkodom! Ragaszkodom! Nem engedem el!"
    Időnként akár még a felébredés felé tartó folyamat is kiválthat félelmet. Ahogy az emberek egyre közelednek a felébredéshez, gyakori, hogy félelmet tapasztalnak, mert a felébredés a zsigeri szorítás hirtelen felengedése. Nincs rá garancia, hogy az ököl nyitva is marad; összeszorulhat ismét. De a felébredés eleinte ennek a szorításnak a felengedése. Az ébredés közeledtével az emberek gyakran tapasztalják, hogy még erősebben kapaszkodnak, még erősebb az ösztönös szorítás bennünk, mintha az életük forogna veszélyben. Ez egy irracionális félelem, amely felmerül a rendszerben.
    Amikor az emberek ilyen jellegű tapasztalatról számolnak be, az első, amit elmondok nekik, az, hogy ez gyakori, és egy bizoyos ponton szinte mindenki tapasztal ilyesmit. Elszoktam mondani, hogy ez nem gond, csak annyiról van szó, hogy most tudatosul bennük az a szorítás, amelynek eddig nem voltak tudatában.
    Ezen a ponton a leggyakoribb kérdés a következő: "Hogyan tudok megszabadulni ettől?" Ez a kérdés az egoisztikus tudatosság nézőpontjából fakad. Az egoisztikus tudatosság mindig meg akar szabadulni attól, ami kellemetlen. De természetesen ha bármitől meg akarsz szabadulni, akkor fenntartod azt. Maga a megszabadulásra irányuló törekvés tatrja fenn. Azzal, hogy próbálsz megszabadulni valamitől, öntudatlanul valósággal ruházod fel. Valóságosnak kell tekintened, ha egyszer meg akarsz szabaduli tőle, vagyis az, hogy öntudatlanul valósággal ruházod fel, energiát ad annak, amitől szabadulni próbálsz. Az ilyen jellegű szorítást nem lehet valamilyen teknikával feloldani. Bizonyos értelemben a legfontosabb felismerés, amire juthatsz, az, ha tudatosul benned, hogy semmit nem teszed.
    "Mit tegyek?" Ez a kérdés burkoltan azt jelenti: "Hogyan tudom irányítani ezt a helyzetet?" Az ilyesfajta akarás egyetlen ellenszer az elengedés. Hogyan lehet elengedni az akarást? Nos, elég cseles a dolog, mert még magára az akarás elengedésére tett erőfeszítés is akarás.
    Valószínűleg mindenki tapasztalta már, milyen az, amikor próbálunk elengedni valamit, vagy próbáljuk megadni magunkat. Ám a próbálkozás és az önmegadás egymást kizáró fogalmak. Amíg próbálkozunk addig nincs elengedés.
    Vagyis eljön egy pont, ahol minden teknika eltűnik, ahol csődöt mondd minden, amit arról tanultunk, hogyan juttasuk a tudatosságot újra egy tisztább állapotba. Módszereinknek nem vesszük többé hasznát. Eljön az idő, amikor rá kell jönnünk, hogy nincs semmi, amit "én" tehetnék az egzisztenciális szinten történő elengedés, önmegadás érdekében. Ennek ellenére mégis teljes elengedésre és önmegadásra van szükség.
    És ezen a ponton a legfontosabb, hogy tudomásul vegyük: "én" semmit nem tehetek. Ennek teljes elfogadása, miután teljesen átjárt minket a tudomásul vétele, maga a végső elengedés. Ez az ököl megnyílása, a legegzisztenciálisabb, legelemibb énérzet megnyílása.
    Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, meg kell értened, hogy sehogy sem tudod megcsinálni. El kell jutnod az út végére, el kell jutnod saját erőd határáig. Csak ekkor következhet be a spontán önmegadás. Az egyetlen amit emberként tehetünk, az, hogy belátjuk: minden kapaszkodás hiábavaló. Minden kapaszkodás burkoltan azt jelenti, hogy elutasítjuk azt, aki és ami valójában vagyunk.
    Amikor feladod a zsigeri szintű szorítást, úgy érezheted, mintha a halálod közelegne. De te nem fogsz meghalni; az elkülönült én illúziója fog meghalni. Mégis úgy érezheted, hogy meg fogsz halni. Csak akkor engedhet fel igazán és hitelesen ez a szorítás, ha hajlandó vagy meghalni az igazság kedvéért.
    Mielőtt továbbmennénk, szeretnék még hozzáfűzni ehhez valamit, ami sok ember számára hasznos lehet. Vannak néhányan, akik rendkívül nehéz pillanatokat élnek át életük során - akiknek olyan traumatikus élményeik voltak, amelyek még inkább elmélyítették a szorítást a létezésnek ezen az alapvető szintjén. Számukra ez a zsigeri kapaszkodás még inkább erősödhet, ahogy a tudatosság mélyebb szintjei felé közelítenek. Ha esetedben is ez a helyzet, fontos, hogy ne eröltess semmit. Szakember segítségére lehet szükség ahhoz, hogy szembenézhess az ébredés ezen aspektusával. Talán módot kell találnod arra, hogy szembenézhess ezzel a mély traumával, amit tapasztalsz, mielőtt elengedhetnéd. Ha ez a helyzet, javaslom, hogy keress valakit, aki tudja, hogyan kell kezelni az ilyesfajta élményeket, és hogyan lehet előrevivő módon szembenézni velük. Onnan fogod tudni, hogy az illető által kívánt módszer hasznos, hogy működni kezd. Elkezd felengedni benned ez az alapszintű szorítás.
     Persze a felnőtté válás valamelyest mindannyiunk számára traumatikus. Még ha csodás gyermekkorod volt is, még ha szerető szüleid voltak is, és még ha a világ leggyönyörűbb közegében nőttél is fel, akkor sem úszhattad meg némi trauma átélése nélkül. Bizonyos szempontból maga az élet traumatikus; traumatikus az elkülönült én szempontjából. Maga az élet fenyegető az elkülönült én szempontjából. Maga az élet fenyegető az elkülönült énérzet számára. Ez kikerülhetetlen.
    A zsigeri szinten történő felébredés azt kívánja tőlünk, hogy nézzünk szembe a legmélyebb egzisztenciális félelmünkkel, és engedjük el. Szintén szembe kell néznünk és el kell engednünk azt, amit személyes akaratnak nevezek; azt a részünket, amely azt mondja: "Ezt és ezt akarom, így és így akarom." Végső soron a személyes akarat illúzió, és ezért olyan frusztráló, amikor az események irányítására próbáljuk használni. De illúzó ide vagy oda, attól még szembe kell néznünk és foglalkoznunk kell vele. Ez a feladat a legmélyebb önmegadást és az igazság iránti legmélyebb odaadást és őszinteséget kívánja meg tőlünk.
    Az igazi felismerés, a valódi megvilágosodás a személyes akarat teljes feladása, a teljes elengedés által jön el. Persze ez gyakran félelmet ébreszt az illuzórikus énérzetünkben, amely a személyes akarat elengedését kizárólag traumaként tudja felfogi. Attól félünk, hogy az elengedés veszélybe sodor minket. Azt hisszük, ha elengedjük a személyes akaratunkat, sosem fogjuk megkapni, amit akarunk, a világ sosem lesz olyan, amilyennek akarjuk, és soha semmi nem fog úgy történni, ahogy akarjuk.
    Végül arra a felismerésre jutunk, hogy ezek a következtetések csak gondolatok. Személyes akarat valójában nem létezik, de amíg ezt nem ismerjük fel, addig jelen lesz számunkra az akarás tapasztalása.
    Ez az a pont, ahol találkozni kezdünk a kiábrándultság bölcsességével. Ha kiábrándulunk valamiből, az azt jelenti, hogy az akarásunk végére értünk. Valódi átalakulás csak az akarás megszűnése által következhet be.
    Akiknek sikerült kigyógyulniuk az alkohol- vagy drogfüggőségükből, tudják, hogy a személyes akarat megszűnése a gyógyulás lényeges eleme. Rájössz, hogy akarással nem tudsz változtatni a függőségeden; nem olyan erős az akaratod, és nem tudod egyedül megteni. Amikor egy szenvedélybeteg eléri a mélypontot, az valójában azt jelenti, hogy összeomlott a személyes akarata. És amikor a személyes akarat összeomlik, egy teljesen más erő árad be a rendszerbe. Ez a Szellem ereje, amely most már működésbe léphet, miután nem utasítjuk el többé azáltal, hogy a személyes akaratunkba kapaszkodunk.
    Saját felébredésünk folyamata során mindannyian szembekerülünk személyes akaratunk határaival. Legtöbbünk többször is szembekerül vele, egyre mélyebb szinteken, amíg teljesen meg nem szűnik.
    A személyes akarat elveszítése valójában nem veszteség. Nem arról van szó, hogy az emberiség lábtörlőivé válunk, és nem tudjuk többé, mit hogyan tegyünk. Épp az ellenkezője történik. Ha elengedjük a személyes akarat illúzióját, a tudatosság teljesen más állapota születik meg bennünk; újjászületünk. Majdnem olyan, mintha lényünk mélyéről feltámadnánk. Ezt a feltámadást nagyon nehéz megmagyarázni, mint oly sok mindent a spiritualitásban, de a lényege az, hogy maga az élet teljessége kezd el mozgatni bennünket.
    Ennek a mozgásnak a leírása nagyon élénken él a taoista hagyományban, amely a Tao, az igazság önmagunkon keresztül történő kifejezésre összpontosít. Ha elolvasod a Tao-tö-kinget, vagy megvizsgálsz néhány taoista tanítást, ízelítőt kaphatsz arról, hogyan váltja fel az akarást az áramlás érzése.
    Amint átatod a vezetőülést, rájössz, hogy az élet képes vezetni önmagát, hogy valójában az élet mindig is önmagát vezette. Ha kiállsz a volán mögül, az élet sokkal könnyebben tudja vezetni önmagát - úgy áradhat, ahogy elképzelni sem tudtad. Az élet szinte varázslatossá válik. Már nincs útban az "én illúziója". Az élet áradni kezd, és sosem tudhatod, hová visz.
    Személyes akaratunk megszűnésekor az emberek gyakran azt mondják nekem: "Már azt sem tudom, hogyan hozzak bármiféle döntést." Ez azért van így, mert egyre kevésbé mozgatja őket a személyes nézőpont. A működés új módja van jelen, és ez nem igazán arról szól, hogy ilyen vagy amolyan, jó vagy rossz döntést hozunk. Inkább olyan ez, mintha vinne magával egy áramlat. Érezd, merre mozdulnak az események, és ráérzel, mit kell tenned. Mint amikor a folyó tudja, milyen irányban kerüljön ki egy sziklát - jobbra vagy balra. Ez intuitív és természetes tudás.
    Ez a természetes áramlás mindig elérhető számunkra, de többnyire túlzottan el vagyunk merülve bonyolult gondolkodásunkban ahhoz, hogy érezhessük. De a gondolatok és érzelmek kavargása alatt és a személyes akarat görcsös szorítása alatt valóban jelen van egy áramlás - az élet egyszerű hömpölygése.
    Az egyik kedvenc meghatározásom a megvilágosodásról a néhány évvel ezelőtt elhunyt jezsuita paptól, Anthony de Mellótól származik. Egyszer valaki megkérte, hogy határozza meg, milyen számára a megvilágosodás tapasztalata, és így válaszolt: "A megvilágosodás tökéletes együttműködés az elkerülhetetlennel." Azért szeretem ezt nagyon, mert nem csupán felismerésként, hanem tevékenységként határozza meg a megvilágosodást. Megvilágosodás az, amikor egész lényünk együttműködik az élet áramlásával, az elkerülhetetlennel.
    Ha már nincs bennünk olyan sok konfliktus és megosztottság, elkezdünk ráérezni az elkerülhetetlenre - hogy merre folyik az élet, milyen irányba mozdul. Nem kérdezzük többé, hogy ez-e a helyes irány, vagy hogy honnan tudhatom, hogy ez jó vagy rossz irány. Az ilyesfajta kérdések csak eltorzítják az érzékelésünket. Egy ennél sokkal finomabb történés van jelen: maga az élet áramlása.
    Amint feladjuk az akarásunkat - amint szembenézünk a zsigeri félelemmel, és megtaláljuk magunkban az őszinte hajlandóságot arra, hogy igent mondjunk bármire, amitől félünk -, mindaz, amiről itt beszélek, elérhetővé válik számunkra. Ha egyszerű és őszinte igent mondunk az életre, a halálra és az ego szertefoszlására, nem kell többé küzdenünk. Új módon haladunk át az életen. Az áramlás az, ami vezet bennünket - nem a fogalmak, nem az elképzelések, nem az, hogy mit kellene vagy nem kellene tennünk, nem az, hogy mi helyes vagy mi helytelen. Idővel felismerjük, hogy ez az áramlás mindig bámulatba ejtő és az egység kifejeződése. Szerető és gyógyító módon vezet minket, és úgy hozza össze a dolgokat, ahogy elképzeli sem tudtuk.

/Adyashanti/