A DZOGCSEN SZELLEME

A Dzogcsen szelleme leginkább a világhoz való egyfaja hozzáállás, amely mély önbizalomból fakad. Az önbizalom a Dzokpacsenpo tanításának valódi megértéséből származik, s a saját, gyakorlás útján megszerzett tapasztalatunkból. Ez a végső természetünkbe vetett bizalom, hogy a buddha, a Rigpa bölcsessége bennünk van, s létezik, annak ellenére, hogy jelenleg össze vagyunk zavarodva. Itt van, jelen, méghozzá önmagától fogva.
A zűrzavar, amit gondolkodó elménk gerjeszt; ez gátol meg bennünket abban, hogy felismerjük a Rigpa természetes bölcsességét. Küldjük hát szabadságra a gondolkodó elmét, vagy toloncoljuk ki, hiszen illetéktelen bevándorló! Ne adjunk neki vízumot! Ha pusztán meghagyjuk a tudatot csendesen a saját természetes állapotában, abból igazi megnyugvás, kitisztulás, higgadtság keletkezik, ebből pedig előbukkan a tudat természete - bármilyen legyen is az.
Mert az is fontos, hogy ne legyen semmiféle elképzelésünk arról, hogy milyen a tudat természetes állapota, mert különben még a végén egy elképzelésen elmélkedünk, nem azon, amin kellene. Egyszerűen lényünk természetében vagyunk benne, nem pedig szemlélődünk a tudat természetének eszméjén; az csak egy fogalom. Ezért tulajdonképpen még a szemlélődés, meditáció kifejezések sem teljesen helyénvalók a Dzogcsen esetében, mert végülis mindkettő azt sugallja, hogy valamin elmélkedünk, vagy meditálunk. nem pedig benne vagyunk egy bizonyos állapotban és szemléletben, és abban nyugszunk. Ha le akarjuk írni ezt a kettősségektől mentes meditációt, inkább a "nem-meditáció" kifejezést kellene használnunk.
A Dzogcsen-gyakorlat folyamán áttörjük a felhőket, és elérjük égbolthoz hasonlatos természetünket, tudatunk fogalmaktól, kettőségektől mentes oldalát. Ez az abszolút állapot a Rigpa eleve tiszta tudatállapota, az összes buddha bölcsesség- tudatának állapota. A gyakorlat során az a célunk, hogy egyre erősítsük, szilárdítsuk ezt a Rigpát, hogy elérje az érettséget. Ahogy Düdzsom Rinpocse mondogatta volt, Rigpánk jelenleg olyan, "mint egy kis csecsemő, akit otthagytak a gondolatok csataterén". Gondjainkba kell vennünk ezt a kis Rigpát.
Abszolút állapotunk, a Dzogopa csenpo öröktől fogva tökéletes, és hétköznapi zűrzavarunk nem ejt sebet rajta. Ahogy Düdzsom Rinpocse mondja:
„Egy ilyen végső tudatállapotot, melynek ősi természete az üresség,
sohasem nemesíthettek a buddhák, sosem kicsinyíthettek le
zavarodottságukban a közönséges élőlények, mert önmagától létezik.”

A Dzokpacsenpo nézőpontjából szemlélve önnön eredeti természetünk Szamantabhadra, az őseredeti buddha, aki olyan, mint az égbolt. Lehetnek felhők az égen, de magán az égbolton nem esik folt. Olykor a tudat természetét a tükör felületéhez hasonlítják: nyílt és tiszta felület, ami mindent visszaver, de sohasem mocskolják, maszatolják be a tükörképek.
Igényeljük, hogy újra meg újra figyelmeztessenek bennünket tudatunk tükör- természetére. Ha ugyanis eszünkbe jut Rigpánk természetes, eredendő tisztasága, hatalmas lelkesültség, reménység és önbizalom vesz rajtunk erőt, és ebben az állapotban szerte tudjuk foszlatni a zűrzavart, hiszen a zűrzavar olyan, mint a felhők: csupán átmeneti homályt tudnak okozni; végső fokon nem léteznek. Ha megmaradunk ebben az égbolthoz hasonlatos állapotban, az az önbizalom: akár a földé, amely mindennek a súlyát elbírja.
Ezzel a lelkesültséggel, amelyek a tanítás6kból származnak, s az abszolútum önbizalmával, amely a szívünkben lakozó szemléletből fakad, megnyugszunk önnön természetünkben, s megállapodunk benne. S ha képesek vagyunk megtalálni ezt a fajta önbizalmat, az lehetővé teszi, hogy jobban lehiggadjunk. Tágas érzés, elégedettség, nagylelkűség kel fel belőle, amit úgy is hívhatunk: ''buddha-humor1'. Amikor felkel a Rigpa világosságának hajnala, a jóérzés és a hatalmas lelkesültség mindent elönt; úgy érezzük, mintha túl lennénk mindenen, mintha felemelkedtünk volna valahová magasra, mindenek fölé.
Ha megmaradunk a Rigpa világosságában és önbizalmában, az lehetővé teszi számunkra, hogy gondolataink és érzelmeink maguktól felszabaduljanak, mint a vízre írt betű, vagy az égre festett kép. Ahogy ezt megérjük, úgy szemléli a tenger is a hullámokat. Düdzsom Rinpocse erről így szólt:
„...Ha felmerülése pillanatában nem ismerjük fel a gondolatot annak, ami, akkor ugyanúgy közönséges gondolat lesz csak, mint annakelőtte. Ez a "csalatkozások láncolata", s ez a gyökere a szamszárának. Ha azonban felmerülése pillanatában máris képesek vagyunk észlelni, hogy mi valójában a gondolat, és nyugton hagyjuk, mindenféle következmény nélkül, akkor minden gondolat, ami fölmerül, vissza is merül magától a Dharmakája-Rigpa iszonyú tömegébe, és már meg is szabadult.”

Amint az ember megvalósítja a Dzokpacsenpo szemléletét, szertefoszlanak a kétségei. A Hat vak emberről és az elefántról szóló mesében - látási képességük hiánya miatt - mind a hatan csak azt a testrészét képesek lefesteni az elefántnak, amelyet közvetlenül tapintanak, tehát érzékelnek. Aki a Rigpa szempontjából képes szemlélődni, az mindent lát, akárcsak az az ember, aki látja az elefántot. A Rigpa- szemlélet megvalósítása nyomán olyan hatalmas önbizalom fakad, amely képes eloszlatni valamennyi kételyünket. Ezt a szemléletet szilárdítja meg aztán a Dzogcsen gyakorlása. Ezen szilárdság által, ahogy a Rigpa a nyílt színre lép, tiszta bizonyosságunk keletkezik abban, hogy ami felmerül, az magától meg is van szabadulva; mint mikor a sötétben fényt nyújtunk. Guru Rinpocse szavaival: "Egy szempillantás alatt eloszlatja világkorszakok sötéségét." A Rigpa-szemlélet fényében kereszüllátunk a jelenségeken, egészen azok valódi természétéig, s véget ér a csalatkozás.
Sokan találják úgy, hogy a Dzogcsen messze legfontosabb jellemzője a stílusa: a hozzátartozó viselkedés, az az érzés, ami velejár. Ezek a tulajdonságai hatalmas könnyebbséget, szabadságot biztosítanak az embernek, hiszen ezek jelentik az abszolútum humorát, mely a viszonylagos világra is kisugárzik. Ahogyan Dilgo Khjence Rinpocse mondja, ha elsajátítottuk ezt a szemléletet, felmerülhetnek még tudatunkban a szamszára csalfa káprázatai, de mi egykedvűek maradunk, akár az ég: ha szivárvány tűnik fel rajta, nincs különösebben elragadtatva, de ha felhők jelennek meg, akkor sem esik kétségbe. Az uralkodó érzés a mélységes elégedettség. Belülről kuncogunk a szamszára és a nirvána homlokzatának láttán; szemléletünk biztosítja, hogy állandóan jól mulassunk: belső kicsi nevetésünk mindig ott gyöngyözik.
A Dzogcsen-tanítás mélysége óriási tisztaságában, világosságában rejlik, valamint abban, hogy az élet igazságát valódi, cáfolhatalan élményként képes közvetíteni. Olyasvalakiben, aki igazán kész a Dzogcsen befogadására, és karmikus kapcsolata is van már a tanítással, már az is felkeltheti a szemléletet, ha egyszerűen hall róla, hiszen a Dzokpacsenpo nem pusztán egy tanítás, hanem egy állapot: az abszolútumé. A tanítás csupán eszköz - ám annak kiváló,
- amely összeköti az abszolútumot a köznapi, feltételekhez kötött léttel. A Dzogcsen ösvényének valódi csodája azonban az, hogy nem szennyezi be az abszolútumot fogalmakkal, s mégis hagyományos kifejezőeszközökkel szól róla, ami által az igazságot elhozza ide, ebbe a világba, az életbe, még mielőtt teljesen megvilágosodnánk. A Dzogcsen szelleme így elkezdi bejárni és áthatni hétköznapi tapasztalataink anyagát. Lehet, hogy jelenleg még nem vagyunk tökéletesek, de máris bepillantást nyerhetünk "tökéletességünkbe". Minden buddha bennünk van már készen - ezért hívják ezt Dzogpacsenponak! Bennünk vannak máris; semmi szükség rá, hogy felkutatásukra induljunk. Ahogy Patrul Rinpocse mondta, ez olyan lenne, mintha otthon hagynánk az elefántunkat, és elmennénk az erdőbe a nyomait kutatni.SZÖGYÁL RINPOCSE
D Z O G C S E N __T A N Í T Á S A