A DZOGCSEN GYAKORLAT SZIVE

A Dzogcsen gyakorlása látszólag roppant egyszerű, valójában azonban igen nehéz megvalósítani. Minél többet gyakorol az ember, annál inkább mélyül el a tapasztalat, hogy minden abban a központi magban gyűlik össze, ami a Dzokpacsenpo, és onnan is sugárzik ki. A Dzogcsen gyakorlat lényege: természetesnek lenni, amennyire csak lehetséges, erőltetés nélkül beleengedni, visszaengedni magunkat természetes állapotunkba, a Rigpába. Egyszerűen hagyjuk, hogy zavarunk visszaolvadjon az abszolútumba, s elfogadjuk éghez hasonlatos természetünket. A Dzogcsen eme szellemét igen szépen fejezi ki Nyosul Khen Rinpocse:
„Nyugtasd természetes óriás-nyugalmában
E kimerült elmét,
Reménytelenül ostromolták eddig a tett s a megháborodott
Gondolat szilaj hullámai dühödten
A szamszára végtelen tengerén.”
Azzal az önbizalommal és humorérzékkel, amit a Dzogcsen-szemlélet biztosít, igazán megtehetjük, hogy lazítsunk kicsit szívünk csomóján, s gondtalanul elengedjük magunkat. Lehet, hogy egyszer feltesszük magunknak a kérdést: "Mikor Rigpa és mikor nem az?" Dilgo Khjence erre azt mondta: "Ha rezzenéstelen állapotban vagyunk, az a Rigpa." Ez pedig azt jelenti, hogy ha semmin sem okoskodunk és nem is mesterkedünk, hanem engedjük, hogy a tudatunk a természetes állapotában legyen, az a Rigpa. Ha okoskodunk és mesterkedünk, az nem Rigpa. Ez az egyetlen különbség mutat a Dzokpacsenpo lényege irányába.
Ha nekikezdünk, üljünk először is úgy, mint egy égnek meredő rakéta, hogy az már maga is lelkesítő legyen! Kiegyenesedve, zavartalanul, tiszta éberséggel! Ez a lelkesültség az ülés milyenségének s az egész Dzogcsen gyakorlatnak a kulcsa. Ha ilyen lelkesülten ülünk, azt találjuk, hogy még a testünk is reagál, és jobban fogja érezni magát. A Dzogcsenben úgy tartsuk magunkat, mint egy nagy hegy - fenségesen, üdén, de ugyanakkor mindenféle feszültség, merevség nélkül. Van olyan, hogy egyszerűen csak hagyjuk, hogy az égbe emelkedjen és szárnyaljon a lelkünk, a szellemünk. Sok Dzogcsen-énekben visszacseng ez az érzés, a felemelkedésé és a szárnyalásé, akár egy sas, vagy egy garudamadár; a testünk ezt a tudatállapotot fejezi ki. Ha lelkesült tudatállapotban vagyunk, azt a testtartásunk is elárulja.
A Dzogcsenben azonban nem csak a testtartás, de a szemlélet is olyan kell hogy legyen, mint egy hegy. Igen érdekes összefüggés van a testtartás és a szemlélet között. Miközben ülünk, a nézetünk lelkesít, tehát a nézet a testtartást lelkesíti. Olyan ez szinte, mintha a szemléletünk lenne lényünk magja, s a testtartásunkban találná meg önmaga kifejeződését. Bármilyen erősen fúj a szél, a hegyet nem tudja felborítani; szilárd marad és erős, mégis a végtelenségig nyugalmas, és megbékélt önmagával. Ül, anélkül, hogy ülne. A hegy csak van, nincs szüksége igazolásra. A nagy Dzogcsen- mesterekre, Tupten Cshötyi Dordzsére, vagy Khjence Rinpocséra elég csak ránézni; ahogy ülnek, ők maguk a hegy. Bizalmunk, szemléletünk, viselkedésünk, értésünk, levegősségünk olyan legyen, akár a hegy. Vagy mint a kathmandui tehén. Indiában és Nepálban a tehén olyannyira szent állat, hogy ha az ember megöl, vagy véletlenül elüt egyet, nagyobb bűnt követ el, mintha embert ölt volna. A tehén tudja ezt, úgyhogy dudálhatsz neki amennyit csak akarsz, a füle botját sem mozgatja, csak megy tovább, méltóságteljesen a maga útján. Ez az igazi önbizalom!
A szemünket tartsuk nyitva. Amikor elkezdünk gyakorolni, néha talán hasznos lehet, ha egy kicsit lehunyjuk a szemünket és megkeressük magunkban "azt a nyugodt helyet", főleg ha kívülről jövő zavaró tényezőt észlelünk. Ha azonban már megállapodtunk önmagunk középpontjában, akkor fokozatosan ismét nyissuk ki a szemünket, mert a Dzogcsen gyakorlat során nem áll szándékunkban elmenekülni semmi elől. Éppen az a feladatunk, hogy mindennek a természetét éljük át, nem pedig hogy valamiféle transzba süppedjünk, vagy "megváltozott tudatállapotba" kerüljünk. Nem valamiféle örömállapotot kergetünk a meditációban.
A Dzogcsenben, mint mondják, tekintetünk legyen olyan, mint a tenger. Azt is mondják, hogy a meditációnk legyen olyan, mint a tenger: hatalmas és mély. Tekintetünk és meditációnk, ahogyan a tudatunkat hagyjuk, összefügg: mindkettő áthat mindent, mint a tenger. A tekintetünk a meditációnk, mivel a meditációban a szemléletünk jut kifejezésre. A szemünk olyan, mint a Buddháé: hosszú szem, ami mindent lát és mindent megért. A bodhiszattva ösvényen, azt mondják, a részvét a szemünkből süt ki, mint Csenrézi, a "részvét ura", akinek neve is azt jelenti: "az együttérző szem, amely meglátja, kinek mire van szüksége". Vagy mondjuk, mint Őszentsége a Dalai Láma, akinek a tekintete, nevetésével és egész lényével együtt, ezt a részvétet és együttérzést testesíti meg. A Dzogcsenben nem zárjuk el az érzékszerveinket, hanem velük maradunk, elevenen. Ahogyan Düdzsom Rinpocse tanácsolja:
„Minden meghagyunk amúgy frissiben, természetesen, élénken,
romlatlanul, ahogy van. Ha mindent meghagyunk ahogy van, akkor nem
változik az alakja, nem fakul ki a színe, nem tűnik el a ragyogása.”
Ezért tartjuk nyitva a szemünket. Van egy olyan Dzogcsen-gyakorlat, hogy az egész tudatosságunkat a szemünkbe tereljük, a szemünket pedig az égnek emeljük, hogy a Rigpát egyesítsük magával a térrel, hogy az ég természetét saját égbolt- természetünk felidézésére használjuk fel.
Vannak még másféle okai is annak, hogy miért tartsuk nyitva a szemünk. Először is, ha lehunyjuk, könnyen elalhatunk, de nyitott szemmel elég kevés ember képes elaludni. Mélyebb értelme azonban az, hogy a Dzogcsenben, példának okáért a tögal-gyakorlatban, azt mondják, a bölcsesség-energia fénye a szív-központban lakozik. Mi több, Szamantabhadra, az ősbuddha, teljes mandalájával lakozik a szívben. Ha azonban ez a ragyogó fény beárnyékolódik és elhomályosul, az olyan, mint mikor egy gyertyát egy vázába teszünk: kívülről nem látszik semmi, de felülről kiáramlik egy kis fény. A szemünk olyan, mint a váza szájnyílása; az ún. "bölcsesség-csatornákon" át van összeköttetésben a szívvel. A tögalban tehát a szemnek nagy szerep jut a fénnyel folytatott gyakorlatokban, s ezért nem szabad lehunyni a szemet, hogy ne gátoljuk a bölcsesség-csatorna működését. A tögal ugyan igen magasszintű gyakorlat, csak olyan tanítvány kezdhet hozzá, aki a trekcső gyakorlatokkal már végzett, a nyitott szemmel végzett meditáció mégis kedvező feltételeket alakít ki ehhez a későbbi gyakorlathoz. A szájunkat tartsuk egy kicsit nyitva, mintha egy mély, nyugodt "aaaaa"-t mondanánk. Az "A" szótag valamennyi buddha anyját, a Pradzsnyápáramitát jelképezi, és a Dzogcsent is. A Dzogcsenben bizonyos guru-jóga gyakorlatokban egyszerűen csak egy fehér "A"-t használunk, egyesítjük vele a tudatunkat, és belépünk a Rigpa- állapotba. Az "A" megtestesíti az összes Dzogcsen-mestert; az 'A" Rigpa. Mondjuk csak, hogy "aaaaaaa". Az állkapcsunk laza, így a szánkon és az orrunkon át is lélegezhetünk. A Dzogcsenben mindig azt tanácsoljuk, hogy a szánk legyen egy kicsit nyitva, mert akkor nehezebben tudnak jelentkezni a 'karmikus szelek", amelyek akadályokat idéznek elő. Ez a Dzokpacsenpo különleges módszere.
Kezünk lazán nyugszik a térdünkön. Ez az a testhelyzet, amelyet úgy hívnak:
"nyugodt és kényelmes tudat".
Na és mi legyen a tudatunkkal? Ahogy egy jól ismert tibeti szólás is mondja: "Ha nem kavarod fel a vizet, leülepszik. Ha nem zaklatod fel a tudatot, magától megnyugszik."
Ha tehát nem machináljuk a tudatot, csupán hagyjuk úgy, ahogy van, természetes nyugalom és öröm tölti el. Mindazok a különböző instrukciók, amelyeket a meditációval kapocsolatban adnak, csak azt a célt szolgálják, hogy eljussunk arra a pontra, amely a bátorság; egyfajta meleg hangulat, amely lehetővé teszi, hogy elengedjük magunkat, s hogy hagyjuk a tudatunkat a Rigpa állapotában leledzeni. A Dzogcsenben még az ülés is mentes az üléstől. Ahogy Dzsamjang Khjence Csötyi Lodrö mondja Lényegi tanácsai-ban:
"Maradni" - ez csak egy szó.
Valóságban mentes attól ami marad, s magától a maradástól.”
Természetesen hagyjuk a tudatunkat a Rigpa állapotában. Hagyjuk, hogy leülepedjen és tisztítsa, egyszerűsítse önmagát. Közben mi csak jelen vagyunk, összeszedetten, rezzenetlenül. Ez szolgáljon meditatív előkészületként a Rigpával való közvetlen megismerkedéshez.
Namármost, fenyeget az a veszély, hogy félreértjük a Dzokpacsenpo jelentését, manapság ugyanis megfigyelhető egyfajta igen naiv és a dolgokat leegyszerűsítő tendencia, amely a természetesség valódi értelmét teljesen elhibázza. Sokan azt hiszik, hogy pusztán azzal, hogy egyszerűek, felkelthetik önmagukban a Dzogcsent. Egy "zavartalan", vagy egyszerű állapot azonban még nem jelenti automatikusan a Dzokpacsenpo megvalósítását. Igaz, hogy a természetességre nagy hangsúlyt helyezünk a tanítások minden szintjén, de csak azért, mert ha nem vagyunk természetesek, azzal beárnyékoljuk tudatunk valódi természetét. Ezért van, hogy az összes gyakorlatnál azt tanácsoljuk: ne kövessük a múltról szóló gondolatokat, ne idézzük meg a jövő gondolatait; maradjunk csak meg a jelen pillanatnál. Bármi legyen a gyakorlat célja, akár samata, akár vipasjaná, tanácsos mindig természetes módon megmaradni a jelen pillanat tudatosságánál.
A Dzogcsen esetében valóban ugyanezt a szót használjuk: tibetiül ma-csö-pa (ma-bcas-pa), ami "természetességet" jelent, de itt valami másra vonatkozik; nevezetesen arra a természetes és változatlan dharmatára (chos-nyid: 'maga a dolog"), aminek a tapasztalatához meditatív elemzés útján jutottunk el, majd azt követően a mester közvetlen tapasztalat átadása nyomán. Ez a természetesség a Rigpa természetessége. Egyébként ha csak simán "természetesen" nyugszunk. Akkor csak az álaja természetében nyugszunk, nem pedig a Rigpáéban. A különbség, ahogy a Dzogcsenben mondják, "nagyobb, mint ég és föld".
Persze, beszélni róla jóval könnyebb, mint megvalósítani. Ez is azt jelzi, milyen fontos a Dzogcsenben ténylegesen közvetlenül felismerni a Rigpát. Ez a kérdés sarkalatos pontja, a vízválasztó. Máskülönben mindig az a veszély fenyeget, hogy fogalmi csapdákba kerülünk, még akkor is, ha a Rigpáról beszélünk. Végül aztán még olyanok leszünk, mint akikről Patrul Rinpocse a következőket mondta: "Fecsegnek mindenféle ürességről meg dharmákájáról, de ezek mind csak elme-alkotta fogalmak, amiket az unalomig ismételgetnek." Düdzsom Rinpocse még hozzáteszi: "Sokan tudják, hogyan kell folyékonyan beszélni róla, de nem tudják, hogyan kell gyakorolni. Fecsegnek csak róla, így aztán olyanok, mint az imára betanított papagájok."SZÖGYÁL RINPOCSE
D Z O G C S E N __T A N Í T Á S A