Raszta raszta üzente 11 éve

Azért nem pontos az előzményben fellelhető tanítás, mert sokan úgy értelmezik, hogy nem szabad akarni semmit.... Az zsákutca!

Nincs igazán pontos tanitás. Ezért nem is lehet pontos egyik tanitás sem. A legtisztább tanitás a csend, azért, mert az már nem is tanitás. Valóban sokan úgy értelmezik, illetve azt tapasztalom, ahogyan én is értelmeztem. Ezt követtem sokáig. Feszültem a saját akarataim jelenlétének észlelésétől, és azoknak a következményeitől. Besétáltam a zsákutcába, és olyan hévvel, olyan lendülettel kezdtem rohanni befelé a vég nélküli zsákutcába, hogy nagyon elfáradtam. Majd megpihentem a meditációban, és új lendülettel folytattam a rohanást tovább, tovább a semmibe. A semmibe rohanni jó, de már nem nekem. Rájöttem, hogy a semmi nem létezik, ezért soha nem érhetek oda. Azt hittem, hogy a gondolatnélküli állapotok elvezetnek a semmibe. Tévedtem. A semmi is csak egy gondolat, ezért soha nem érkezhetek meg oda úgy, ahogy az ember a valódi otthonában, a jelenben megpihenhet. Sokáig azt hittem, és a körülöttem lévő sok ember azt mondta, amikor az elmenélküliségről és az egomentességről próbáltam beszélni , hogy az a semmi. Valóban úgy tűnhet az elmének és az ego számára. Az elmének, az valóban semmi, hiszen ahol nincs elme, azt az ego irányitotta elme szavakkal, semmiként vagy halálként tudja elmondani. Valójában a semmi és a halál, nem mondhatnak az elmenélküliségről, az ego mentességről semmit. Olyan, mint a semmi, de nem az, mert a semmi nem létezik! A semmi, van mint szó, mint egy fogalom a fejben, de nem létezik, nem lélegzik, halott, élettelen dolog! :)
Ezt akkor még nem tudtam, ezért meditáltam és rohantam a semmibe. Újra meditáltam és rohanás a semmibe, miközben feszültem attól, hogy az akaratom még mindig jelen van. Rohanok a semmibe baszki és még mindig akarok. Hogy lehet ez? Mikor érek már oda a semmibe, ahol nem fogok akarni? - zakatoltak fejemben ezek a gondolatok.., mint sok keresőnél, az én fejemben is visszhangzottak az általad emlitett helytelen értelmezés következményeként kicsirázott magok... karma-karma jaj de szép, ragadd meg a bal fülét, csak vigyázz!, ne tépjen szét :) vagy szakitson szét, hogy láthasd, amit addig nem :)
A felismerés, hogy rossz az irány, hogy a semmi nem létezik, arra kényszeritett, hogy visszaforduljak, vissza, a főút felé. Baszki, már 2-3 éve rohanok a rossz irányba, és már azt se tudtam, hogy hol vagyok. A zsákutca tele van labirintusokkal, kanyarog jobbra-balra, se vége, se hossza a semminek. Hol vagyok? És, hogy fogok visszatalálni? Azt se tudtam, honnan jöttem, és azt se, hogy hova jutok ha vissza fordulok. Láttam magam körül a többi keresőt a zsákutcába, hemzsegtek, mint a hangyák, mindent elködösitettek körülöttem. Mindegyik tudta, merre kell menni, mégis mindegyik ugyanabban a zsákutcában kóvájgott össze vissza, amiben én. Tudtam, hogy ki kell jutnom a tömegből, át kell verekednem magam rajtuk valahogy, ki kell szabadulnom ebből a sehonnan sehová állapotból. Már az se számitott ha én belehalok, csak jussak ki 'élve'. :) Állandóan kérdezgedtek: Jól vagy? Mi a baj? Mit együnk holnap? Van barátnőd? Jöttek a hülye kis történeteikkel. Ki kit csalt meg. Ki, kit bántott meg. Ki mitől érzi rosszul vagy jól magát.
Baszki, én haldoklom köztetek, haldoklom miattatok, haldoklom magam miatt, ezek meg azzal jönnek dühösen, hogy kevés a kávéban a cukor. Belül övöltöttem, mint egy megőrült oroszlán, kivül csendben voltam, mint egy riadt gyermek. Ahogy ezt leirom, érzem ahogy távozik az a feszültség, ami még bennem van.
Elkezdtem hülyének tettetni magam. A környezetem ijedt volt, féltettek, de nekem szükségem volt arra, hogy békén hagyjanak. Olyanokat mondtam, amik nem odaillő dolgok, amiket nem szoktak meg tőlem, ami miatt megbántódtak, amikre csak úgy tudtak reagálni az emberek, hogy békén hagytak. Nem kértek meg semmire. Nem kellett csinálnom szinte semmit. Sokszor napokig hozzám se szóltak, én se hozzájuk. Békében lehettem magammal. És ebben a csendben, ebben a semmit tevésben elkezdett fejlődni valami. Elkezdett kihajtani a csend virága. A belső csend virága ez. Ahogy nőtt a virág, úgy kezdtem élvezni, úgy kezdtem megismerni, gyönyörködni benne, elveszni benne, elveszni magamban. Igy öntöztem, igy gondoztam, és teszem most is, amikor szükséges. Később azt vettem észre, hogy beszélgetek emberekkel, mosolygok feléjük, azt vettem észre, hogy a szivem tele van szerettetel. Azt vettem észre, hogy amikor ránézek egy koszos, büdös cigány emberre az utcán, olyannak látom, amilyen. Olyannak látom, mint önmagamat. Olyan szeretettel szóltam hozzájuk, mintha magamhoz beszélnék a csendben. Néha el is szégyeltem magam, hiszen az elme nem szűnt meg. Nem szűntek meg a régi gondolatok. Ott susognak valahol. Valahol távol tőlem. Valahol, ahonnan nem érhetnek hozzám. Jönnek és mennek, és fogynak, helyet teremtve az újaknak, a tiszta gondolatoknak, az itélkezés mentes gondolatoknak, helyet, teret engedve önmagamnak, a létezésnek, a buddhának... És Lumina akarhat is, amit csak akar. :) Hadd akarjon. Lumina és a létezés összebarátkoztak. Megszerették, elfogadják egymást. A folyamat visszafordithatatlan. Otthon vagyok a tömegben. A tömeg otthon van bennem. Szeretem az életet, minden jóságával és rosszaságával együtt. Az élet szeret engem, minden hibámmal és erényemmel együtt. Ha nem szeretne, nem lehetnék itt.
Örülök, hogy elmondhattam magamnak, ami bennem van, és köszönöm, hogy meghallgattam magam. :)

v. a. üzente 11 éve

Éva,
sok a szótári idézet!
Mi volna, ha belőled fakadna a válasz és nem a lexikonok világából?
Ha nem mindig azt mondanád amit tanítanak, hanem azt ami bévül vagy, önmagad, mindenféle külső hatás nélkül.
Adatlapod szerint az USA-ban élsz. Ott mindenki beáll a sorba és meg akar felelni a társadalmi elvárásoknak?